On writing

Úgy döntöttem, szükségem van erre, hogy ne a főoldalon, illetve a bevezetőkben éljem ki olthatatlan vágyam az írásról való merengésre/szenvelgésre/ömlengésre.

Fontos! Használati útmutató a lentiekhez:

Ami nem(!) akar lenni ez az oldal:

X valamiféle "majdénjólmegmondomhogykelleztcsinálni" (Nah, majd pont én, mi?)
X tanácsok gyűjteménye (Egyetlen egy tanácsot fogadtam meg egész életemben, csak mert egy nagyon okos embertől jött: soha ne fogadj el kéretlen tanácsokat, a kértet is csak fenntartással.)
X biztonságos hely olyanok számára, akit az írás teljes egészében hidegen hagy
X ne tévesszen meg még az E-T/2 sem, általában nehezemre esik magamhoz E/1-ben beszélnem. (Van, akinek nem?)

Ami igen:

-> végtelenül személyes eszmefuttatásaim gyűjtőhelye 

-> valami, amin akkor dolgozhatok, ha épp nincs ihletem, csak rengeteg szabad időm

-> Ha gondolatokat ébreszt, vagy vitára sarkall, annak persze örülök, ne fogd vissza magad, a megjegyzéseket szívesen veszem.

-> szórakoztató példatár arra, hogy rengeteg agyalás után is hogy el lehet baszni szinte bármit (Főként rengeteg agyalás után lehet látványosan elbaszni bármit.)

Alliteráció: Ez, elismerem, teljes mértékben egyéni ízlés kérdése, mindenesetre engem a saját írásaimban végtelenül tud irritálni, ha két alliteráló szó kerül hangsúlyosan egymás mellé. Kimondhatatlan kínokat okoz olvasnom. (Háromról már ne is beszéljünk, az maga a pokol.) Valamiért egyből paródiának érzem: egy olyan fricskát visz bele, ami legtöbbször nem kívánt, és kizökkent a hangulatból. 

Bátorság: Ami nélkül el sem lehet indulni. Ha már életedben írtál egyetlen történetet is, akkor gratulálok, benned megvan.

Dőlt betűs részek: Nagyon jó eszköznek tartom arra, hogy a többszólamúságot megjelenítsük a szövegben, magyarul, hogy ne egy lineáris elbeszélést hozzunk létre. (Amúgy semmi bajom a lineáris elbeszéléssel, csak jobban vonz az összetöredezett szöveg, ahol a darabkákból áll össze egy egész.)

Elhallgatás - vele párhuzamosan :Az Olvasó Nem Hülye - vele párhuzamosan: Hatás: Egy elmélet, amit még folyamatosan tesztelek: az elkészült mű az a tíz százalék, amit leírsz abból, ami benned él az adott történetről. Magyarul, íróként sokkal nagyobb tudásod kell, hogy legyen a szereplőkről, kapcsolatokról, helyszínekről, cselekményről, mint amit végül az az olvasók elé társz. 

A nehézség abban rejlik, hogy ezt a tíz százalékot biztos kézzel kell kiválogatni és elrendezni. Az egész az egyensúlyozásra hasonlít: minimálisan elegendő információt nyújtani az olvasónak, amiből megérti, kikövetkezteti, kitalálja, vagy néha csak megsejti a fennmaradó tömeget. És ebből a saját maga által hozzátett munkából áll nagyrészt szerintem egy mű hatása.

Eliot:

“És mondat, ha sikerül (azaz minden szó otthonos benne,
Helyén van, hogy a többit támogassa,
A szó, mely se kishitű, se kérkedő,
S közvetlenül érintkezik a régivel meg az újjal,
A hétköznapi szó, világos, de nem közönséges,
A szabatos szó, pontos, de nem pedáns,
Az összeillő házaspár tökéletes tánca),
Minden fordulat és minden mondat vég és kezdet,
Minden vers egy sírfelirat.”

és-de (de-és): Kb. az a helyzet velük, mint a tőmondatokkal. Mindig ijesztgetnek velük, de:

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

És ki vagyok én, hogy vitatkozzam Adyval?

Filmszerűség: Gyakran megkapom a véleményekben, hogy az (általában a kicsit sikerültebb) írásaimban van valami filmszerű. Ezt teljes mértékben felvállalom, bár nem feltétlenül törekszem rá szándékosan. Talán abból fakad, hogy néha olyan élesen élnek bennem képek, jelenetek, hangulatok, hogy az az érzésem, egyetlen lépéssel átlendülhetnék ebbe a másik valóságba.

Hangulat: Igen. Legyen színe-szaga (bűze, ha az kell), hangja, fényei, árnyékai.

Hemingway: 

Hemingway fenti, sokat idézett véleménye szerint az írásban nincs semmi nehézség, pusztán le kell ülni az írógép elé, és vérezni. Én azt gondolom, bármilyen jól írt is, ebben tévedett. Talán maga sem tudta, hogy téved, de így van. Nem elég vérezni: vérezni akárki tud. Teszi is mindenki. Emberként nem vagyunk egyebek, mint sétáló vérfelhők. De nagyon ritka az, aki gyönyörűen teszi. Ez némi gyakorlást igényel. 

Igeidők: Azt tapasztalom, hogy nem csak nekem gyűlik meg velük a bajom, pedig a magyarban csak ez a nyamvadt három darab van, igazán nem kéne, hogy gondot okozzon, és mégis. Mert állandó problémám, hogy elkezdek írni egy történetet múltban, és észrevétlenül, egyik mondatról a másikra, átcsúszom jelenbe. Azt gondolom, ez a fentebb említett filmszerűség miatt is lehet: nekem egy történet mindig "itt és most" történik, pereg a szemem előtt, és emiatt a jelen természetesen jön, míg a múltra oda kell koncentrálnom, hogy tartósan bele tudjak helyezkedni. 

Muszáj megoldani a dolgot, mert olvasás közben rendkívül zavaró, ha az író random módon váltogatja az igeidőket (és nem arról van szó, hogy több idősíkban futnak a cselekmények, vagy emlékeket idéz fel, jövőbeli eseményeket vetít ki, és emiatt logikus a többféle igeidő használata). 

Többnyire így aztán Mordon professzor szavait mondogatom magamnak: Lankadatlan éberség!

Inspiráció:

Jelenetek:

a,  van értelme, alátámasztja az egészet, hozzátesz, hozzásegít a megértéshez

b, annyira ütős, hogy még az sem zavar, ha totál nincs semmi funkciója

Kompetitív: Az Éjfélkor Párizsban sokat idézett jelenete szerint:

Vagyis az író egy ilyen versengő, a másikra sanda irigységgel figyelő különös szerzet, aki mindig jobb akar lenni a többieknél. Ez így önmagában természetesen elég egyoldalú (és kicsit rosszindulatú?), de. Mert hogy van de, naná.

Ez a "de" talán annál az érzésnél kezdődik, amikor egy regényt/novellát/verset/fanficet olvasva elfog az a felettébb kellemetlen, mellkas-tájon szorító érzés, hogy ez egyszerűen zseniális, és ezt neked kellett volna így, ezekkel a szavakkal leírni. Szerintem egy bizonyos ponton ez a legtöbbünkkel (még ha "csak" amatőr írók vagyunk is) megtörtént. Ez nem szégyellni való, sőt, szerintem természetes. Főként, hogy aztán meg előbb-utóbb mind rájövünk, hogy semmi értelme úgy írni, ahogy valaki már ír, mert neked úgy kell írnom, ahogy Te írsz. Vagyis a saját hangodon, stílusodban, gondolataiddal és élményanyagoddal. (Ez baromi egyszerűen és már-már triviálisnak hangzik, de valójában a legeslegnehezebb része az egésznek.) 

Rossz esetben persze  - ha nem tiszteled magad eléggé, vagy, mondjuk ki, nem vagy elég nárcisztikus, mert igen, szerintem az alkotáshoz kell, hogy egy kicsit szerelmes legyél a saját világodba -leragadsz ennél: így születnek az epigonok. És itt most nem arról beszélek, amikor egy írás olyan hatással van rád, hogy alkotásra késztet, vagy valakinek a stílusát egyszerűen csak ki kell próbálnod, mennyire áll jól, ahogy az ember felpróbál az üzletben egy izgalmas kalapot, amiről tudja, hogy a rohadt életben nem fogja megvenni, de muszáj látnia magát benne. Ezek a gyors afférok - játékok? - inkább még hasznosak is, szélesítik a skálát, amit az írással képes vagy átfogni. A probléma ott kezdődik, ha egyetlen író kerül túlsúlyba, van túl nagy hatással rád, míg végül már nem is lehet kivenni, hogy akkor most hol vagy mögötte te.

Kis közösségekben - a blogger-szféra is tekinthető bizonyos szempontból ilyennek - pedig szinte elkerülhetetlen, hogy hatással legyünk egymásra, még ha ez nem is mindig tudatos. (Épp ezért én például igyekszem angolul is minél többet olvasni, és kerülni egy ideig az olyan írásokat, amikről érzem, hogy túlzottan vonzanak maguk felé. Biztos nem véletlen, hogy sok profi író bevallottan nem is olvas, amikor éppen nyakig benne van az alkotófolyamatban.) A kellemetlen az, amikor ugyanazokat a szóképeket látja viszont az ember, és nyilván fanficek esetében ennek nincs komolyabb következménye (maximum néhány, monitor előtt megrovóan összevont szemöldök), de azt gondolom, tartozunk annyival a másiknak, és főként magunknak, hogy legalább tudatosan nem emelünk át félmondatokat, kifejezéseket, szóképeket. (Úgyis beleszőjük írás közben mindazt, amit az elmúlt időben olvastunk, nem kell aggódni.)

Eszembe jut egy  - tévesen - Picassónak tulajdonított mondás: "Az okos ember másol, a zseni pedig lop." Bár inkább provokatív volt miatt terjedhetett el, mint igazságtartalma miatt, mégis, átformálva talán azt lehetne mondani a közösségekre alkalmazva, hogy az okos író a saját körének tagjait másolja, a zseni pedig idegeneket... Szerintem, ha már az alkotófolyamat megkerülhetetlen (és nagyon kellemes) része az inspirálódás, hát nem árt a nagyoktól inspirálódni, nem pedig a társaktól, de ez a magánvéleményem. (Ahogy az egész oldal, mellesleg, de ezt már mondtam.)

Visszatérve Woody Allen Hemingwayének másik állításához, hogy minden író a legjobb akarna lenni, nos természetesen a versenyszellemmel jár, hogy az első helyért versenyzünk, de a művészet terén ezt az első helyet nehéz értelmezni. Moliere komédiái, vagy Racine tragédiái a jobbak? Összehasonlíthatatlanok. Egy koron és egy műfajon belül talán fel lehet állítani valamiféle sorrendet, de az alkotói látásmódban, stílusban még így is akkora lehet a különbség, hogy nem biztos, hogy megéri. Olvasóként is szerethetünk egymástól teljesen eltérő kaliberű írókat, költőket anélkül, hogy magunkban rangsorolnánk őket. Másért fordulunk Adyhoz, és másért Kosztolányihoz. Megint más hangulattól vezérelve lapozzuk fel a József Attila összest. 

Szerintem életszerűbb cél a maroknyi jó közé bekerülni, és ami a legfontosabb: mindig arra törekedni, hogy az adott történetet, amin éppen dolgozunk, a tőlünk telhető lehető legjobban írjuk meg a saját eszközeinkkel és a saját hangunkon.

(Egyébként ha van időtök és kedvetek, olvassátok el Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa című könyvét. Hemingwayről is ír benne, nem akarom itt idézni, mert elég hosszú. Viszont cserébe tanulságos. )

Listázás: Ez alatt olyan névszós szerkezeteket értek, amik formailag önálló mondatként szerepelnek a szövegben, viszont valójában csak odavetése vagy lista szerű felsorolása egy-egy hangulatnak, érzelemnek, eseménynek. Eleinte elszörnyedtem, amikor szembesültem azzal, hogy ilyenek tolakodnak be az én átgondoltnak és teljesnek hitt mondataim közé, de aztán elkezdtem velük kísérletezni, és a Fragmentaryban Sherlock gondolatvilágának köszönhetően azt hiszem, sikerült megbarátkoznom velük. Teljesen természetesen jött, ahogy E/1-ben az ő fejével próbáltam gondolkozni, hogy ilyen tömör, felsorolásszerű - mintha egy matematikai művelet tagjai lennének - szerkezetekben következnek az események, érzések. Legszélsőségesebb formája azt hiszem, ez a bekezdés lett:

"A laptopom hirtelen keresztülrepül a szobán, és a túloldalon a falhoz csapódik: megroppanó műanyag recsegő hangja. Tárgyak a levegőben, ütközések, robaj; éles fájdalom a csuklómban, a lábfejemben, nem elég, felboruló székek, üvegcsörömpölés, szilánkok mindenhol, szúró fájdalom, vérfoltok a padlólapon; konyhapadló, egészen közelről, fogak zárulnak rá az alkaromra, a torok összeszorul. Fuldoklás pár másodpercig, a mellkas megfeszül, nagy levegő, ordítás, amit nem ismerek fel sajátomként, nem az én hangom. Tompa, feszítő fájdalom a koponya két oldalán a halántéknál, szét akar robbanni, elhomályosodó látás egy pillanatra, aztán a tüdőkből végül elkerülhetetlenül elfogy a levegő, a torok ismét összezárul, néma fuldoklás. Szaggatott, kapkodó lélegzetvétel. Könnyek. "   

Főként azért volt érdekes élmény, mert teljesen ellentétesnek éreztem a történéseket (Sherlock érzelmi összeomlása) a stílussal. (No többek között ezért imádok fanficet írni: úgy érzem magam, mint kisgyerek a játszótéren.) 

A másik, ami elgondolkoztat, hogy ez már tényleg a stílus minimuma: semmit nem teszek hozzá magamból, szinte bevásárlólista jellegű az egész jelenet. Ez nem is írás: ez egy szimpla felsorolás.

Megbízhatatlan narrátor: Máig nem felejtem el azt a csodálattal kevert döbbent meglepetést, amit Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság című regénye befejezésekor éreztem. Emlékszem, akkor - lehettem vagy tizenkettő - az járt a fejemben, hogy én ilyen zseniális dolgot még sosem olvastam. (SPOILER!) Hogy maga az elbeszélő legyen a gyilkos, és ezt én, az Olvasó végig nem veszem észre...? Briliáns!
Nos talán innen ered a vonzalmam minden olyan elbeszélő technika iránt - ez általában E/1-et takar, de nem mindig - ami arra játszik, hogy kicsit (vagy nagyon) megvezesse az olvasót. Meggyőződésem, hogy végtelenül emberi tulajdonságunk az, hogy szeretünk meglepődni, sőt, még azt is megkockáztatom, szeretjük, ha becsapnak minket. Persze csak 'jó szándékúan', a szórakoztatás céljából, ahogy pl. a bohóc, a bűvész és igen, sokszor a művészek is. Ha még tovább akarok menni ezzel a gondolatmenettel, akkor pedig nem tűnik elrugaszkodottnak az állítás, hogy a művészet egyik legfőbb célja és funkciója, hogy megmutassa: vigyázz, nem minden az ám, aminek látszik! 

Meggyőződés: Had idézzek egy klasszikust:

Agent Phil Coulson: You're gonna lose.

Loki: Am I?

Agent Phil Coulson: It's in your nature.

Loki: Your heroes are scattered, your floating fortress falls from the sky... where is my disadvantage?

Agent Phil Coulson: You lack conviction.

Szegény megboldogult Coulson ügynök szavai tökéletesen helytállóak az írással kapcsolatban is. Legfájdalmasabban nem attól lesz rossz egy történet, hogy nem a legszebb, legodaillőbb, vagy legválasztékosabb szavakat használod. Nem is attól, hogy a hősöd néha logikátlanul cselekszik. (Végül is az életben is teszünk hülye, érthetetlen dolgokat: az olvasó bizonyos szintig ezt még el tudja fogadni.) Nem attól, hogy nem balzaci babérokra törve igyekszel megörökíteni az egész társadalmat és kort. Attól lesz menthetetlenül, siralmasan szar, ha nem hiszed el a saját történeted. Ha nem vagy meggyőződve róla, hogy ez a történet igaz, azon a szinten, ahogy a regények, mesék, versek igazak. Hogy helye van a papíron/monitoron/kőtáblán, és hogy valaki egyszer olvasni fogja, aki pont ilyen igaznak tartja majd, ahogyan te, mikor papírra/monitorra/kőtáblára vetetted ezeket a sorokat.

 Ha ezt nem hiszed el, mint író, akkor a történet sajnos tényleg menthetetlen. Gondolj bele: az olvasónak semmi mása nincs, mint a te szavaid, és az ezeken a szavakon átsugárzó meggyőződés, hogy a semmiből felépítsen magában egy mikrokozmoszt.

Metafikció: Jó pár meghatározása van a szakirodalomban, itt most sem idézni nem akarom őket, sem vitatkozni velük, inkább elmondom, én mit értek alatta. (Azért nyilván nem teljesen elrugaszkodott a hivatalos definíciótól, ami persze nem létezik.)

Minden olyasféle elbeszélői technika, ami megtöri azt az illúziót, hogy az olvasó ott van az események sodrában, hogy azok most, a szeme előtt történnek, bomlanak ki, magyarul a klasszikus „beleélést”.

Ez lehet kiszólás a narrátor részéről, vagy épp fordítva, a szereplők vitatkozása a narrátorral, vagy a kronológia felborítása, vagy máshonnan származó szövegek belevegyítése a műbe, etc. Az oldalamon lévő ficeket olvasva szerintem elég sokra fogsz példát találni, így itt most nem szaporítom ezzel a szót.

Azért szeretem, mert bár megtöri a beleélést elvileg, mégis, egy másfajta beleélést hoz létre, ahol nem ezzel vagy azzal a szereplővel, hanem magával a történettel azonosulsz, és ez csodás élmény tud lenni. Nekem a kedvenc történeteim mind valami metafikciós varázslattal íródtak. Fanficeknek meg pláne jól áll, ahol a canon közös élményanyaga lehetővé teszi a nagyobb ugrásokat, a félszavas utalásokat.

Narrátor jelenléte: Az alábbi jelenet az egyik legzseniálisabban megkomponált képsor a filmtörténetben:

Azért zseniális, és azért hozom fel itt, az írással foglalkozó saját használatú példatáramban, mert ez a jelenet többet tanít a narrációról, a narrátor jelenlétéről a történetben, mint az esztétika szakon eltöltött öt évem. (Figyeljük meg a kamera mozgását, mondja a fejemben Bárdos tanárnő hangja.) Viszont tényleg figyeljünk a kamera mozgására. A kamera (operatőr, ha úgy tetszik) szerepe sokban hasonlít a narrátoréra egy elbeszélésben. Ki is beszél hozzánk? (ÉS KI KÖVETI DANNYT???) 

Ez a jelenlét, ami nem az író, (és nem is az operatőr a filmben) lehetőségek szinte kimeríthetetlen tárháza, amivel imádok játszani. Persze max. csak álmomban teszem ezt olyan mesterien, ahogy Kubrick a Ragyogásban. Két mozzanatnál fagy belém mindig a levegő: 

Az egyik, amikor Danny megáll, és a kamera - valaki tekintete, érezzük - szintén lemerevedik mögötte. És csak áll. Figyeli. Ugyanaz a snitt. 

A másik, amikor a folyosó végén Danny befordul, de nincs itt sem vágás, a tekintet halad tovább az üres folyosón. (KIÉ EZ A TEKINTET?)

Mindkét effekttel ugyanazt a hatást erősítik: a jelenlét, ami nem jelenik meg. Az elbeszélésben ez a hang, amihez nem tartozik arc: a narrátor hangja. 

Ötlet: Írni akkor érdemes, akkor jó igazán, ha van egy erős alapötletem. Ez nem feltétlenül kell, hogy jelenet, vagy eseménysor legyen – bár persze az is lehet –, hanem sokszor csak egy érzés, egy hangulat (más erre talán az ihlet szót használná). Nekem nagyon sok történetem ilyen alaphangulatból születik, nehéz ezt megfogalmazni, leginkább ahhoz hasonlít, mintha hirtelen megjelenne egy tömörített fájl az agyadban, és neked muszáj kibontanod. (Igen, tényleg nem vagyok normális.)  Ezt jó kérdés, mi váltja ki, előfordul, hogy meg tudom mondani, pl. egy zene, film, kép, de nem mindig -, és a születendő történetbe ezt a hangoltságot viszem bele. Az a tapasztalatom a visszajelzések alapján, hogy ilyenkor ez szinte mindig átjön az olvasónak is.

Ezzel szemben a másik, amikor témám van – pl. jajj, de jó lenne egy Johncroft történet! – de nincs ötletem. Ilyenkor is le tudok ülni írni, és volt már, hogy meglepő lendülettel ragadtak magukkal az események. Az olvasóknak meg (szintén a visszajelzések alapján) édes mindegy, melyik módszerrel született az írás.

PWP: Már megint, sokadszorra elgondolkozom azon, miért nem tudok PWP-t írni. Tehetetlenségem szinte már felveti a kérdést, hogy akarok-e egyáltalán. Pedig olvasni szeretem. Még ki is tudom találni: elképzelni, kiszínezni. De amikor elkezdek írni, mindenféle érzelem, szimbólum, konfliktus bepofátlankodik, és követeli a magáét. Így aztán lesz egy történet, amiben egy kis részt kap egy megfelelően körülírt szexjelenet. Ez van.

Egyébként (vigyázat, hosszabb kitérő következik) amikor elkezdtem magyarul olvasni a Sherlock fandomban, az lepett meg, hogy az angolul elérhető írásokhoz képest arányaiban mennyivel kevesebb (értsd: szinte nulla) a szexualitást nyíltan ábrázoló fic. Emlékszem, amikor a „Kitörölni John Watsont” írtam, akkor teljesen meg voltam győződve róla, hogy rémes eufemizmusokkal és körülírásokkal kerülgetem a nyilvánvalót, aztán megdöbbentem, hogy még így is az egyik legexplicitebb írás párossal. (Most így hirtelen csak Sliver története ugrik be, mint PWP, de szóljatok, ha van más, mert már megyek is olvasni.) Ez persze alapból nem probléma, csak elgondolkoztatott, hogy mi lehet az oka. Az első, ami eszembe jutott, hogy a Merengőn nem is lehet kifejezetten PWP ficeket posztolni, és mint a legnagyobb gyűjtőoldal, nyilván nagy befolyása van az írásokra.

Ám később láttam, hogy a személyes blogokon sem nagyon találni ilyen történeteket. Következő magyarázatom: rengeteg fiatalkorú van a fandomban, ők eleve nem írnak – jobb is, mellesleg, nem szokott sok jó kisülni belőle -, illetve a hólelkük tisztaságára tekintettel mások is visszafogják magukat…. oké, ez utóbbit már magamban sem hittem el. Pláne, hogy egyébként meg az erőszak, szado-mazo, kitépem, kiharapom, legyilkolom, hagy folyjon a vére az nagyon is megy. Szóval, értetlenül állok. Nem azt mondom, hogy sajnálom, hogy nem ír mindenki PWP-t, csak hogy ijesztőnek találom, hogy a szenvedést felvállaljuk, a szexet meg nem. Még nem explicit/pornográf formájában sem nagyon. (Kerülő vége.)

Run-on sentences, és barátjuk, a comma splice (aki megmondja nekem ezeknek a szaknyelvi magyar nevét, kap tőlem egy virtuális muffint. Vagy egy pandát. Lehet választani.): Így beszélek, írok amikor nem figyelek oda, vagy sietek, nagyon rövid szünetekkel elválasztott, nem teljesen artikulált mondatszörnyek, ami, ha nem tudatosan alkalmazza őket az ember, elég csúnyán tudnak kinézni, és úgy érzem magam, mint egy lihegő kiskutya, aki szalad a saját gondolatai után, viszont máskor meg jól tud jönni a felgyorsult események/gondolatmenetek kifejezésére, ezért nem teljesen elvetendő. Bezony.

Sokatmarkolás: Amatőr íróknál (néha profiknál is) szerintem gyakori hiba, hogy egy történetbe annyi mindent akarunk belepakolni, amit egyrészt maga a történet sem bír el, másrészt a kellő gyakorlatunk sincs meg hozzá. Ezért mindig tisztában kell(ene) lenni, vele, hogy lényegében miről is szól az adott történet, mi a fő vonulat, mert különben könnyen elmegyek ilyen-olyan irányba, és egy katyvasz lesz az egészből, amit az olvasó sem ért igazán. (És a végén már én magam sem).

Stílus: Alapvetően szeretnék a letisztultságra törekedni, viszont állandóan érnek ilyen-olyan behatások, amiknek ülepedniük kell, és nekem az jött be legjobban ülepítésnek, ha kiírom. Plusz nálam a stílus mindig a történetet támogatja, legtöbbször a szereplők, kor, helyszín hozzák magukkal. Inkább főbb irányvonalakat figyelek meg egyelőre magamon, többek közt egyébként ezeknek az irányvonalaknak a számontartását is szolgálja ez az aloldal a blogomon.

Tökéletesség: (Figyelmeztetés: a következő videó megrázó. Elég megrázó.)

Basszus, mielőtt megnéztem volna, még voltak gondolataim.... pedig láttam a filmet, nem is egyszer, mégis, mindannyiszor képes elvenni a szavaim ez a jelenet. 

Hogy miért? Mert két percbe sűríti mindazt a sokszor zavaros, meg nem fogalmazott, mélyen fortyogó és a felszínen viharos hullámokat vető késztetés-és félelemszövevényt, ami valahol minden alkotás hátterében jelen van. Igen, bassza meg, ezért a pillanatért. Ez egyszerre felemel és megbénít. 

Felemel, mert talán nincs ennél csodálatosabb élmény: úgy érezni, hogy a maximumot hoztad ki magadból és az anyagból, miközben eggyé váltatok, és voltak pillanatok, amikor mintha Te nem is léteztél volna... (Szerencsére ehhez nem mindig kell ténylegesen, fizikai értelemben meghalni, mint Natalie Portmannek a vásznon.) 

Megbénít, mert nem lehet mindig 1000C fokon égni. Van, amikor nem jönnek a szavak/színek/formák maguktól, keresni kell őket, küzdeni értük, és a küzdelem végén nem vagy elégedett, csak nagyon fáradt. Miközben egyre AZT a pillanatot várod, de mind messzebbre kerülsz tőle, és egyre kétségbeesettebb dühvel akarod, hogy TÖKÉLETES legyen, semmi kevesebb. Sok írótól, művésztől hallottam/olvastam, hogy állandóan elégedetlenek azzal, amit alkotnak, és ez egy idő után addig fajul, hogy teljesen lebénítja őket az önmagukkal szembeni túlzott elvárás. (A fenti jelenet abszolút ellentéte: ülni egy fehér papírlap előtt, teljesen üres fejjel, steril lélekkel.)

Nem egyszerű eltalálni a helyes arányt, ha egyáltalán van ilyen. Személy szerint megfontolandónak tartom Steinbeck szavait:

Azaz: Most, hogy már nem kell tökéletesnek lenned, nyugodtan lehetsz jó.

Történet: Még a metafikciós beütésű írásaimnál is imádok történetet mesélni. Szeretem, ha elindulunk valahonnan, van egy tempó, egy ív, és aztán elérkezünk valahova. Ha közben történnek dolgok. Van cselekmény – még ha csak érzelmi síkon is. Fejlődés (akár pozitív, akár negatív irányba. És igen, azt is fejlődésnek tekintem, ha a szereplők belátják, hogy nincs esély a fejlődésre, változásra.)

Egy jó történetnek még azt is megbocsájtom, ha itt-ott megbicsaklanak a mondatok. (Bár, ez fordítva is igaz: egy lélegzetelállító stílusban írt köldöknézegetéssel is el tudok lenni egy jó darabig.) A lényeg: az évek során talán ha egy maroknyi olyan íróba futottam a több ezernyi fic elolvasása során, akit önmagában a szavaiért, mondatszerkezeteiért lehet szeretni. (És még őket is meguntam egy idő után, ha nem tudtak újat mutatni, bár be kell vallanom, nekem kivételesen alacsony az unalomküszöböm. Inkább unalomgödröcskének nevezném.) Szóval, alapvetően nem árt, ha valami történik egy történetben.

Tőmondatok: Régen - és néha még ma is – odáig voltam a több soron keresztül kígyózó, többszörösen mellé-és alárendelt (terjedelmüket tekintve) prousti babérokra törő mondatóriásokért, egyszerűen, mert úgy éreztem, ez jön természetesen, mert irtóztam megtörni a gondolataim folyamát, és mert volt bennem egy olyan naiv, nem teljesen tudatosított meggyőződés, hogy attól lesz választékos egy szöveg, minél hosszabbak a mondatok. Aztán jött Marguerite Duras „Az észak-kínai szerető” című csodálatos műve, ahol tőmondatot, tőmondatra, szóismétlést szóismétlésre halmoz, és ezzel valami egészen egyedi és magába szippantó prózát alkot. Akkor kezdtem el kísérletezni, és fedeztem fel, hogy a tőmondatoktól sem kell félni, megvan a maguk helye, haszna. Élesebb fénybe állítják a bennük szereplő néhány szót. Szuggesztívvé, felejthetetlenné teszik. Örökkévalóvá.
(És egy idő után roppant idegesítővé.)

Véráldozat: Olvastátok a Szputnyik, szívecskémet? Olvassátok a Szputnyik, szívecskémet!!! (Haruki Murakami, ha valakinek be kellene mutatni.)

"People believed the city’s soul resided in the gates. . . . People would take carts out to old battlefields and gather the bleached bones that were buried there or that lay scattered about. . . . [T]hey’d construct a huge gate and seal the bones inside. . . . When the gate was finished they’d bring several dogs over to it, slit their throats, and sprinkle their blood on the gate. Only by mixing fresh blood with the dried-out bones would the ancient souls of the dead magically revive. . . .

Writing novels is much the same. You gather up bones and make your gate, but no matter how wonderful the gate might be, that alone doesn’t make it a living, breathing novel. A story is not something of this world. A real story requires a kind of magical baptism to link the world on this side with the world on the other side. "

Elnézést a hosszas idézésért, de annyira jó metaforát talált arra, amit én magamban (oké, nem csak magamban) már körbe-körbe kerülgetek egy ideje. Ahhoz, hogy igazán jót, igazit tudjon írni valaki, vért kell ontani. Nem elég olvasni, mint egy megszállott (persze az is kell), gyűjtögetni a szép szavakat a kincsesládikóba, ezerszer is szétszedni-összeilleszteni mondatokat. Igen, mindezek kellenek, de még valami más is. A véráldozat nem megspórolható. 

Zárójelek: Nem tudom, én vagyok vele-e így (nyilván nem), de sokszor több szálon futnak a gondolataim, al (és al-al) vonulatokkal. Így aztán általában a szereplőiméi is – ennek pedig nagyon jó kifejezése a zárójel. Először Ivyblossom: The Progress of Sherlock Holmes című fantasztikus művénél szerettem bele, illetve inkább akkor döbbentem rá, hogy jé, lehet ezt ám ésszel fikcióban is használni, nem csak a saját okosságaim kifejtésénél. Azóta a szerelmünk elmélyült, érettebb, és átgondoltabb lett. (Két ölelő kar a gondolataim körül.) (Egyszer írok majd a zárójelek mélylélektanáról. Az lesz a címe, hogy „A zárójelek mélylélektana”.) 
Egyébként van, aki stílushibának tarja, szerintem - ahogy sok minden más, lásd fenetebb -csak akkor az, ha nem átgondoltan használod. Meg nem is minden történetnek áll jól, ez tény. 

Megj: Gondolom, a formából látszik, hogy folyamatosan bővítem majd az oldal tartalmát.