Elcseszett Jégherceg - 4. Darabokban

A fenti videó néhány vágása tökéletesen elmeséli azt, amiről én itt huszon-párezer szóban próbálok gagyogni.

Az idézett dalszövegek megint Vad Fruttik.

Darabokban

„meztelenül hajózom

üvegszilánktengeren

darabokban

ameddig kezedet szorítom

világunk még közös

te hol kezdődsz, én hol végződöm?

az összes kontúr oly ködös”

- Miért vagyunk itt?

A templom teljesen kihalt, és a legközelebbi tippem az, hogy azért jöttünk ide, mert Lilia rituális keretek közt akar lemészárolni, amiért tegnap megint „csálén állt a kezem” az utolsó forgás közben.

- Keményen edzettél az elmúlt napokban. Rád fér egy kis kikapcsolódás.

Oké, eltérő fogalmaink vannak a kikapcsolódásról. Az enyém kevesebb tömjénfüstöt, és némiképp több képernyő előtt eltöltött időt tartalmaz.

A lépteinket visszaverik a templomhajó vastag falai. Nem kétséges, Lilia csizmáinak kemény kopogása még az Úristennek is tudtára adja, hogy itt járunk. November vége van, és idebent is jól látszódik a leheletem, ahogy egy nagyot ásítok. Tényleg másképp is el tudnám tölteni a pihenőnapom.

Végül Lilia csak lecövekel a templom hátuljában, ahol szótlanul bámulja a legnagyobb rózsaablakot. Megállok mellette, és a tekintetemmel követem az övét a kéken és vörösen égő színekig, amik felgyújtják az üveget a templom szürke csendjében.

- Tudod, hogy nevezik ezt az ablakot? – szólal meg fojtott hangon.

- Ehm… orbitális megagiccs?

Lilia nincs lenyűgözve a válaszomtól.

- A tanítvány ablaka – csücsöríti össze sokatmondóan a száját. Olyankor csinálja ezt, amikor azt várja, hogy magamtól jöjjek rá valamire, ami egyébként is ott van az orrom előtt. (Tapasztalatból tudom, hogy általában nem szoktam rájönni.)

- És ez azért fontos, mert…?

- A mesternek, aki a templom ablakait készítette, volt egy tanítványa. Nagyon tehetséges fiú hírében állt, és sokan azt rebesgették, hogy egy napon túltesz majd magán a mesteren is. Ez a szóbeszéd visszajutott a mester fülébe, aki nem tudva elviselni a gondolatot, hogy bárki is megkérdőjelezze a páratlan kiválóságát, azt találta ki, hogy elveszi a tanítvány kedvét a hencegéstől.  Rábízta a legnagyobb ablakot, úgy okoskodva, hogy az majd felsül vele, és az ő segítségét kéri, ő pedig bebizonyítja egyedülálló tehetségét.  De a tanítvány ahelyett, hogy felsült volna, elkészítette ezt – biccentett a fejével jelentőségteljesen az ólomüveg kép felé.

Jobban megnézem. Habár távol álljon tőlem, hogy a csicsás üvegablakok szakértőjeként tetszelegjek, azt még én is meg tudom állapítani, hogy ez az ablak kidolgozottabb, mint az összes többi a templomban. Noha azok is eléggé rendben vannak, erről az egyről süt, hogy akárki is csinálta, nagyon odatette magát. A színek lángra kapnak és egymásba olvadnak a szemedben, a formák szinte kilépnek a keretből és 3D-ben lebegnek előtted.  

- A mester látva, hogy a tanítványa hihetetlen becsvágyában túltett rajta, olyan éktelen haragra gyulladt, hogy ott helyben agyonsújtotta kalapácsával a tanítványt – fejezi be a történetet Lilia.

Miért mondja el ezt nekem? Csak nem akar itt helyben agyonütni? Nem, Lilia nem láthat vetélytársat bennem, nincs rá oka. Akkor mi a jó édes francról beszél? Bár ne lenne ilyen enigmatikus.

- Elég brutál – nyögöm jobb híján.

- Az – bólint kurtán. – Mégis, arra tanít, hogy legyünk vakmerőek, nem gondolod? Nem szabad félnünk meghaladni az előttünk járókat.

Az ég szerelmére, Lilia, hagyjuk már a rizsát, nincs türelmem az ilyen példabeszédekhez, tudhatnád...

Oh.

Óóóóóó.

Ja hogy úgy.

Lilia frankón kiakaszt a vesémbe látó tekintetével, meg azzal, hogy mindig beletrafál a dolgok lényegébe.

- Mikor beszéltél vele utoljára? – a hangja csevegő, mintha csak feldobott volna egy esetleges témát, nem pedig a lelkem cincálná épp darabokra.

- Vagy egy héttel ezelőtt.

Akkor, amikor rábasztam a telefont az üres sajnálkozására.

- Tudom, mennyire sokat jelent neked, Yuri.

Diplomatikusan fogalmaz, ami azt jelenti, hogy érzelmes állapotban van. Tényleg elégedett lehet a fejlődésemmel, eddig ugyanis nem sok jelét adta, hogy lenne lelke. Érzelmei. Bármi, ami nem erő, munka, fegyelem és bivalyerős orosz tea. Nem igazán szoktam elgondolkozni a tiszteletről, de ez a szó jut róla eszembe. Lilia valószínűleg az egyetlen ember a földön, akit őszintén tisztelek.

Felnézek az ablakra, és hagyom, hogy a rajta átizzó fény felmelegítse az arcom.

- Nem kell aggódnod. Meg fogom dönteni Victor rekordját – ígérem meg neki elszántan az üres templomhajóban.

*

A fenébe, ez nehezebb, mint gondoltam. Egy dolog kiszökni éjjel Lilia lakásából, de egy teljesen másik dolog inkognitóban átosonni szombat éjjel Pétervár belvárosán. A részeg bulizók még csak hagyján: sokkal jobban aggódom a plázában lődörgő tinédzserek miatt. Nem én vagyok az egyetlen, aki ma illegalitásban van. Nagyon nem lenne jó, ha bárki is felismerne.

A srác – aki a NightCrawler16 néven fut – azt mondta, tud egy helyet, ahová be tudunk lógni, mert az idősebb haverja a biztonsági őr. Inkább ott kellett volna találkoznunk: a sötét utcán egy klub előtt mégis csak kevésbé vagyok felismerhető, mint egy kivilágított bevásárlóközpontban. A kapucnim még jobban az arcomba gyűrve meghúzódom egy oszlop takarásában, amíg várok. Legalább ha nagyon gázul néz ki, észrevétlenül azonnal el is pályázhatok.

Vagy három perce ácsoroghatok, amikor egy magas, rövidre nyírt kefefrizurát és fekete bőrdzsekit viselő srác sétál be a mozgólépcső előtti placcra. Ő az, ismerem fel a fotó alapján, amit chaten küldött. Kilépek az oszlop mögül, és intek neki.

- Rég vársz?

- Most jöttem. Lépjünk le innen. Hol van az a hely, amit emlegettél?

- Nem messze. Gyere.

Elindulunk egymás mellett a kijárat felé. Oldalról sandítok rá. Széles válla van, és jól érezhetően kicsit megszaladt a keze a dezodorral. Egy pillanatra elfog a lábremegős bizonytalanság, mi a picsát csinálok, de aztán akaratot erőltetek magamba, és kilépek utána a forgóajtón.

Egy órával később már a klub egyik félreeső kanapéján feledkezünk intenzív smárolásba. Már nem zavar a túltolt dezodor: beleolvad az izzadságunkba és a szánkból áradó enyhe alkoholpárába.  Benyúlok a pólója alá, és kitapogatom az izmokat; nem hazudott, amikor azt mondta, szabad idejében leginkább kondizik. Jó teste van, még az én mércém szerint is, pedig én napi rendszerességgel látok férfi balett táncosokat átöltözni…

- Menjünk fel az emeletre – nyögi a fülembe.

- Mi van az emeleten?

- Átépítés miatt lezárt terület.

Gyanítom, vesztették már el emberek a szüzességüket rosszabb helyeken is.

- Menjünk – bólintok.

Odafent a töksötétben kell átkommandóznunk magunkat egy kordonon és az építési törmeléken, mire egy félig kész tetőteraszfélére jutunk. Ide legalább már elérnek a város fényei. Hátat fordítok nekik, ahogy megtámasztom a hideg téglafalat, és hagyom, hogy a srác a hajamba markoljon. Lehunyom a szemem.

*

Sosem jártam még Barcelonában. Furcsa módon ez a gondolat foglalkoztat, amikor kora délelőtt megérkezünk a reptérre, hogy a Grand Prix döntőjének helyszínére repüljünk. A csomagokat és a becsekkolást is Yakovra hagyom, amíg lepacsizom a fanokkal. Yakov már a taxiban is egyértelműen feszültebb nálam, így nem árt neki egy kis testmozgás és rendezkedés, amivel levezetheti az ideget.

Ezzel Lilia is egyetért, akivel ketten ülünk be a bárba, hogy ő a szokásos repülés előtti konyakjával megacélozza magát az útra.

- A repülés a te kryptonitod. Ki hitte volna. – Már azt gondoltam, elpusztíthatatlan a nő.

Valóban annak is néz ki, ahogy ott ül a kiskosztümje alatt állig begombolt zsabós blúzában; a feje tetején a keményre lakkozott kontya akár harci sisak is lehetne. Csak a kézremegése árulkodik az idegességéről, amikor ledönti a konyakot.

- Ne idd dobozból azt a vackot – lök elém egy poharat Lilia válaszként.

- A pohár tönkreteszi az ízélményt – fintorgok, majd nagyot húzok a dobozból. – Ne izélj már. Ha megnyerem az aranyat, a te nyakadban utaztatom majd hazáig – mosolygok rá legelbűvölőbb álmosolyommal.

- Csak már látnám – sóhajt. – De attól tartok, a győzelem csak még rosszabb hatással lesz a már amúgy is kezelhetetlen egódra. A nagy előadóknak nincs szükségük hencegésre.

A csípős megjegyzése ideget ér. JJ ugrik be róla. Azonnal visszafogom magam, és a jókedvemnek is egycsapásra annyi. Igazán köszi, banya.

 - Ezúttal beledöngölöd a jégbe azt a nagyképű seggfejt – szólal meg ismét Lilia.

Köpni-nyelni elfelejtek. Szó szerint: ahelyett, hogy lenyelném a számban lévő kortyot, lazán leköpöm a saját pólóm, amikor eltátom a szám a Lilia szájából elhangzó káromkodást hallva. És amúgy meg honnan tudta, hogy JJ-n paráztam épp?

Zavartan tátogok levegőért, hogy az éppen a visszaérkező Yakovnak kell hátba vágnia termetes markával, nehogy az oxigénhiány következtében hamvas ifjúságomban elhalálozzak a pétervári reptér bárjában.

Szerencsére mire Barcelonában landolunk, már ismét csúcsformában vagyok, már ami a rövid reakcióidőt illeti. Szükségem is van rá, hogy az kísérőmül szegődött rajongókat, akik már a kijáratnál megrohannak, valahogy féken tudjam tartani. A hotelben ugyanez a téma. Hát egy perc nyugtom sem lehet tőletek?!

Most keservesen visszasírom azokat a napokat, amikor szabadon járhattam-kelhettem Péterváron és igazából bárhol, mert a kutya nem tudta a nevem, még kevésbé azt, hogy bármi közöm van a műkorcsolyához. Csak egy tizenkettő egy tucat kiskölyök voltam, akinek folyton triplákon és négyszereseken járt az esze.

Anyám, már megint ezek a macskafülek. Ez is annak az idiótának a hibája! „Dühös kismacska.” Azóta terjedt el a név. Most már levakarhatatlan. Ezért külön számolok vele, ígérem meg magamnak, miközben hagyom, hogy két serdületlen kiscsaj a pofámba fotózzon és megörökítse az örökkévalóságnak a megaláztatásomat. Szép dolog is a hírnév.

Victor és Malacpofát legalább nem látom sehol, állapítom meg a hotelbe érve. Biztos még odafent igyekeznek kiheverni a jetleget. Vagy épp… Nem, nem szabad most erre gondolnom. Fókuszáltnak kell maradnom. Akármi is történik, nem hagyom, hogy elterelődjenek a gondolataim a kitűzött cél...

JJ! Meg az hülye picsa!!! Már csak ez hiányzott!

- Minden faszi, aki a fején hordja a napszemüvegét, egy seggfej. Nézz magadnak valami jobb pacákot, te picsa - vetem oda nekik.

Hah. Látnotok kellene a pofáját. Vagy inkább a mellette feszítő csajét. Mindegy is, mert egyformán tenyérbemászó képük van.

Szerencsére JJ-nek ekkor más célpontja akad, ugyanis Otabek Altin vág át a bejárati csarnokon. Személyesen nem találkoztam még vele, de már egy ideje figyelemmel követem a pályáját. A jelenlegi Grand Prix folyamán megnyerte az NHK Kupát, és második helyen végzett a Skate Amerikán, ezzel összességében jobban teljesítve nálam. Pedig ránézésre azt sem mondanád meg róla, hogy korcsolyázik, azt meg pláne nem, hogy mennyire nagy hajlékonyságot igénylő forgásokat is végre tud hajtani. Stabil, zömök felépítése és szigorú szemöldöke van, aminek árnyékában mélyen izzanak a sötét szemei. Különbözőbbek már nem is lehetnénk – engem „a fiatalabbik orosz tündérként” emleget néha a média, Otabekről viszont bármi előbb eszembe jutna, mint egy tündér. Például egy magányos sorozatgyilkos: ahogy ugyanis az ajtónál megállva visszanéz rám, abból lehetetlen eldönteni, hogy meg akar szólítani, vagy fel akar darabolni a dzsekije alatt rejtegetett baltával. A közönyös, szenvtelen pofa, amivel lerázza magáról JJ-t, még nekem is imponál. Talán tanulhatnék tőle, fut át az agyamon.

Arról, hogy Otabek mégsem hord magánál baltát vagy jégcsákányt, másnap győződöm meg, amikor a motorjára pattanva és a derekába kapaszkodva magunk mögött hagyjuk a rajongóimat. A reggel egy rémálom volt: az orosz tigris helyett sokkal inkább űzött vadnak éreztem magam. Egyszerűen meg kellene tiltani, hogy tinilányok két főnél nagyobb csoportban menjenek bárhová is. Még szerencse, hogy a messziről is hallatszó idegőrlő vihogásuk segített a menekülésben.

Akárhogy is, még mindig nem vagyok meggyőződve erről a kazah tagról. Miért hozott ide, nézek rá gyanakodva, ahogy a Güell parkban sétálunk felfelé a lépcsőn. Előbb felérek, kettesével szedve a fokokat a hosszú lábaimmal. Terpeszben megállok előtte az utolsó fokon.

- Miért segítettél?!

Felnéz rám azzal a rendíthetetlen faarcával.

 - Nyugi. – És ezzel óvatosan arrább tol, hogy feljusson a tetőteraszra.

Mi?!

A higgadtsága ragadós. Na és kurvára tudni akarom, mi jár a fejében, szóval további kötekedés helyett inkább elfoglalom mellette a párkányt. Mielőtt elkezdene kínossá válni a nagy kuss, megszólal.ű

- Emlékeztem rád Yakov edzőtáborából, öt évvel ezelőtt.

Uh. Öt évvel ezelőtt? Nem sok rémlik. Voltam vagy tíz éves. Akkoriban költöztem Moszkvából Pétervárra, és rohadtul hiányzott nagyapa, de eltökéltem, hogy erős leszek. Nem tudom eldönteni, vajon hízeleg-e, vagy enyhén bizarrnak találom, hogy ennyire megragadtam Otabek emlékezetében. Ha most a következő pillanatban előhúz egy titokban levágott és öt éve őrizgetett hajtincset, akkor eskü, nindzsaugrást fogok végrehajtani a teraszról.

- Yuri Plisetsky, egy katona felejthetetlen tekintetével.

Egy katona tekintete? Az enyém?! Nem az elesett kis árváé?

Határozottan bírom ezt a tagot. Másnak lát engem, mind bárki, és ez egyszerre szintén annyira különbözővé teszi őt számomra bárki mástól. Ugyan van valami benne, ami Liliára emlékeztet – talán a keménysége, az elszántsága, talán a teljes neves megszólítás -, de Liliával ellentétben ő nem akar nevelni. Egyenesen néz az arcomba, a szemünk épp egy magasságban van, és én állom a tekintetét. Többet akarok megtudni rólad, Otabek Altin.

A Güell parkban való kódorgás után megéhezünk, így beülünk egy kis katalán kajáldába a belvárosban. Már úgy pattanok fel mögé a motorra, mintha ez teljesen természetes lenne: furcsa, hogy néha találkozol valakivel, váratlanul, és rögtön olyan magától értetődő kényelemmel mozogsz a társaságában, mintha csak régi ismerőst látnál viszont. Otabek legalábbis ezt az érzést váltja ki belőlem. Rég nem érzett nyugalom vesz erőt rajtam.

Ami sajnos nem tart túl sokáig: egészen addig, amíg a vendéglő bejáratánál fel nem tűnik az én kryptonitom, a.k.a. Victor és Malacpofa páros.

Boldogságtól kipirult arccal esnek be, hogy azonnal kedvem támad belerókázni a jegesvödörbe. A nyomukban Mari és Minako.

 Fasza. És én még azt hittem, legalább lesz egy nyugis esténk Otabekkel a másnapi verseny előtt. Már mindenhol ezeket az örömködő köcsögöket kell bámulnom?!

Chris és Pitchin később találnak ránk, mert miért is ne. Habár gyanítom, Victor invitálására érkeztek – láttam, ahogy a telefonját nyomkodja az asztal alatt –, de ez már meg sem hat, őszintén. A műkorcsolya világa belterjes közeg, és én azon kapom magam egy idő után, hogy azt találgatom, kinek ki volt már meg az asztaltól. Victor és Chris, ordít róluk, no meg egyszer Oslóban, amikor az a rémes nátha nem hagyott aludni, belefutottam az olasz bájgúnárba a szálloda folyosóján, ahogy éppen Victor szobájából lopózott vissza a sajátjába. (Az aznapi átlag alatti teljesítményem  Yakov szerencsére a náthának tudta be.) Szánalom, ahogy  Chris most is alig tudja levenni róla a szemét, noha igyekszik leplezni. Engem viszont nem tud megtéveszteni.

Vajon Yuuri tud Victor kis kalandjairól? Tudnia kell, ha csak nem teljesen hülye… Szóval végül is, lehet, hogy sejtése sincs. Úgy ül ott üdvözült fejjel, mint a csótány, aki épp túlélte a ciánozást.

Most, hogy így jobban megnézem, ő és Victor még önmagukhoz képest is szokatlanul fel vannak dobva. Vajon miért?!

Ekkor veszem észre a gyűrűket. Ott csillan mindkettőjük jobb gyűrűsujján, tökéletesen egyforma aranykarikák. Oké. Eljegyezték egymást. És akkor mi van?! Le se szarom!!! Nem kell ezt túlparázni!!! Hiszen előre látható volt, nem? Nagy levegő, gyerünk, Yuri Plisetsky, szedd össze magad!

Hiperventillálok. Ezt nem hiszem el. Még csak az hiányzik, hogy befeküdjek itt az asztal alá! Lélegezz, Yuri, lélegezz.

A lényeg, hogy a többiek ne vegyék észre a gyűrűket, mert akkor majd beindul a szercsilavcsi, az általános hepiség, én pedig tényleg behányok. Ahhoz tuti nincs lelki erőm, hogy lelkesen gratuláljak és jó pofát vágjak a dologhoz.

Egész eddig… egész eddig annyira könnyű volt Victor egy múlandó hóbortjának betudni az egész epizódot. Valami, ami csak átmeneti, ami után Victornak majd megjön az esze, és visszatér a versenyzéshez. Pétervárra. Hozzám.

Mindig ide lyukadok ki, nem igaz?

Ennyi volt hát. Nézem, ahogy ragyogó arccal bejelenti, hogy miután Malacpofa megnyerte a döntőt, összeházasodnak. Elfehéredő ujjakkal szorítom az asztal szélét. Jobban meggondolva talán Victornak igaza volt ezzel a külföldi inspirációval kapcsolatban: most ugyanis engem is megragad a leküzdhetetlen vágy, hogy emigráljak. Egy másik galaxisba.

„Akkor fogunk összeházasodni, miután Yuuri megneyerte a Grand Prix-t.”

Hah.

Csak a kihűlt, meggyalázott holttestemen keresztül.

*

Először is, le kell szögeznem, hogy egyáltalán nem terveztem el ezt az egészet. Nem terveztem összefutni vele. Amikor felkeltem kora reggel egy átizzadt-átforgolódott éjszaka után, mindössze arra vágytam, hogy a tengerparton járva kiszellőztessem a fejem.

Ki gondolta volna, hogy ott találom ezt a barmot, amint épp a gyűrűjén megcsillanó napfényben gyönyörködik? Ó Victor, ha ennél is buzisabb lennél, te vigyorognál rám a vazelinesflakonról.

Szóval ott áll a szikrázó napsütésben, a sálja a háborgó kedélyemnek fittyet hányva lobog a szélben, és az arcán bárgyú elégedettség terül szét.

Ha pedig már így alakult, egyszerűen muszáj hátba rúgnom, oké? Te is éppen ezt tennéd!

Egyszer.

Kétszer.

Na még egyszer a jó szerencséért.

- Victor Nikiforov halott – közlöm vele a nyomaték kedvéért, ha nem értene a gesztusból. Megfordul, talán csak azért, hogy profilból kapja el a mögötte felkelő nap. Kitelik tőle egy ilyen húzás. – Miért vagy ennyire boldog, mikor egész nap csak Malacpofát pesztrálod?

Végigmér szenvtelen arccal: a kék szemek lézerpontossággal metszenek bele a dölyfömbe. Majd kihívóan közel hajol hozzám.

- Talán versenyezni akartál velem?

- Ne legyél ilyen öntelt. Nem minden korcsolyázó néz fel rád. Fordulj már fel, lúzer.

Mindig pontosan tudom, amikor betelik nála a pohár. A szemei összeszűkülnek, és hirtelen gombóc növekszik a torkomban. Megszorítja az állam, felemel magához. Az utóbbi idők gyors növekedése ellenére is még mindig ő a magasabb. De már csak néhány hüvejknyivel. A szorítása kemény, megfeszül a nyakam a kényelmetlen pózban.

- A gyűrű, amit a Malacpofa adott neked, okádék – folytatom, nehezen kipréselve a szavakat. Nem tudok leállni. Érzem a kimért lélegzetvételeit az arcomon. - De legalább a látványa motivál, hogy bebizonyítsam, mekkora parasztvakítás vagy. Engedj el! – követelem.

Szótlanul méricskél. Mire gondolsz, Victor?! A szomorúság, amit sosem sikerült teljesen megfejtenem, most megint ott van a szemeiben, és én egyszerre ráébredek: nem ő az, aki kínoz engem, hanem fordítva.

Legnagyobb meglepetésemre ekkor csakugyan elenged. Megtántorodom, mint aki hirtelen elvesztette az addigi biztos támaszát. Sosem értek fel hozzá a sértéseim, nem igaz? Talán ideje lenne abbahagynom.

Néhány lépést teszek a mólón, távolodva tőle, miközben ő látszólag már ismét mélyen a gondolataiba merül.

- Ez a hely a hasetsui óceánpartra emlékeztet – fordulok vissza felé. Nem tudom, miért tartom ezt most fontosnak közölni vele. Csak mondani szeretnék valamit, ami a tudtára adja, hogy akármennyire úgy tűnik is néha, nem gyűlölöm őt.

Alig észrevehetőn elmosolyodik.

- Nekem is épp ez járt a fejemben.

Még pár métert sétálok, de a móló végéhez érve nem bírom megállni, hogy ne pillantsak vissza. Olyan nyugodtan áll ott, mintha sosem zavartam volna meg a reggeli elmélkedését. Vajon létezik egyáltalán számára Yuri Plisetsky ezen a napos, boldogságtól csillogó reggelen?

 Nézem őt, és rájövök, hogy ez az utolsó esélyem, hogy valami valódivá változtassam ezt az érzést; hogy lehozzam a földre, ha csak egy pillanatra is.

Valamiért, talán mert akkor is egy épp ilyen hűvös, de tiszta reggel volt, őt nézve ugyanaz a hangulat uralkodik el rajtam, ami azon a novemberi napon, Lilia mellett állva az üres templomban, arcom a fény felé emelve.

Victor.

Csak Isten iránt szabadna így éreznie valakinek, és ha mégis abba a megbocsájthatatlan bűnbe esne bárki, hogy egy esendő embert tesz meg ennek az imádatnak a tárgyává, annak pokoli kínokkal kell fizetnie érte. Ugyan ki merné vállalni? Egyedül egy mit sem sejtő, ártatlan gyerek elég bátor ehhez. Vajon én lehetek ismét tudatlan, féktelen, önző gyerek, csak még egy kicsit, csak még erre a percre, leges-legutoljára?

„Legyünk vakmerőek.”

Igen, döntöm el. A fenébe is, igen!

Rohanni kezdek visszafelé a mólón. Megfordul, csak egy pillanattal azelőtt, hogy felugrom: éppen hogy el tud kapni. A dereka köré kulcsolom a lábaim, hogy megtartsam magam.  A tengeri szélben feloldott sópára ráhűlt az ajkaira. Én most lecsókolom róla.

A döbbenettől előbb elfelejt tiltakozni, visszacsókolni, lélegezni. Hibaüzenet: a Victor.avi lefagyott streamelés közben. Néhány másodpercig még próbálkozom életet lehelni a csókomat mozdulatlanul tűrő ajkakba, aztán feladom, és lassan lecsúszom róla. Még mindig sokkos állapotban bámul rám, miközben gépiesen a szájához emeli a kezét, ahol az előbb még hozzá voltam tapadva.

- Nem tudtam…

Én sem tudtam. Honnan tudhattam volna? Minden kaotikus. Pedig minden most áll össze, mégis, nem tudom, mi ez az új rend.

Ellépek tőle: máris ismét távolodunk.

-Hát most már tudod – felelem.  

Nem te vagy az egyetlen, aki képes meglepetéseket okozni.

Hátat fordítok neki és elsétálok a hideg decemberi napfényben.

*

Ott áll a lelátón, egyedül, az alakja elválik a rajongók egybefolyó tömegétől. Engem néz, érzem magamon a tekintetét. Még az imádott Yuuriját is otthagyta volna interjú közben a kedvemért? Magányosan áll a lelátó magasán és én szintén magányosan pörgök a saját tengelyem körül a jégen. Hát nem tökéletesen összegzi ez az egyetlen pillanat a kapcsolatunkat?

Búcsú. A mozdulataim a búcsúról szólnak. Ő is tudja, tudom, érzem, hogy tudja. Vajon fáj neki is, vagy csak álltatom vele magam?  Fájt neki valaha is, úgy, ahogy nekem? Ha más nem, a trónfosztás biztosan érzékenyen érinti.

Hát nézd csak. Nézd, hogy döntöm meg a rekordod. Nézd, hogy válsz múlttá, Victor Nikiforov.

Az elmém teljesen kiürül, ahogy a senkiföldjére lépek, ahol már nem kísérnek az addigi barátok, segítők. Hideg, kietlen fehérség, csak én vagyok, és százezer rám szegeződő tekintet. Majd elhalványodnak ezek is. Magam is lassan semmivé válok, hogy újjászülessek a levegőben pörögve egy elrugaszkodás és egy földet érés között.

Daszvidanja, Victor.

Daszvidanja, gyerekkor.

"Egymást követve fagynak el

a kimondott szavak.

Szilánkokra törnek, aztán

szertefoszlanak.

Magam leszek a zúzmara,

a hóval olvadok.

Elillanok, akár a tél,

akár a sóhajok."

*

Helló, győzelem.

Hát ilyen érzés. A rajongók, az ünneplés, a mámor: egészen ritka idefent a levegő. A túláradó nagylelkűség, ami hirtelen erőt vesz rajtam. Mindenkivel kedves akarok lenni… jesszus, mi történik velem?!

Gyanakodva vizsgálom a kezemben tartott poharat, de nem látok arra utaló nyomot, hogy bárki is babrált volna vele, meg amúgy sem lett volna rá ideje, mielőtt lehúztam volna a taralmát. Egyszerűen el kell fogadnom a tényt, hogy a győzelem, ha nyilvánvalóan átmenetileg is, de megváltoztat. Nem csoda, hogy Victor olyanná vált, amilyen. Magamban most kicsit megbocsájtom neki az összes dívás húzását. (Oké, kivéve, amikor majdnem lekéstük miatta az Európa-bajnokságot.)

Vajon ez vár rám is? – nézek most rá kritikus szemmel, ahogy a banketten egy csapat másik korcsolyázó gyűrűjében áll, és hátravetett fejjel nevet. Még így is, hogy nem versenyzett, központi alakja a teremnek. Chris, Yuuri, titokban még JJ is, mind neki akarnak imponálni.

Yakov sodródik mellém.

- Elérted, amit akartál. Szép munka volt, kölyök.

Igen, gondolom, igaza van. Kurvára megdolgoztam érte, és nincs senki ebben a teremben, aki jobban megérdemelné, mint én. De akkor mi ez a kielégíthetetlen szomjúság mégis? Ez a szinte legyőzhetetlen kényszer arra, hogy itt hagyjak mindenkit?

Arcok tengere, gratulációk. Az mély elégedettség, amire számítottam, elmarad. Csak fáradtság van. Leteszem a poharam, és a tekintetemmel Otabeket keresem. Ki is szúrom, ahogy egyedül ül egy asztalnál, és a telefonján babrál valamit. Nyugodt tömeg az általános nyüzsgés ellenpontjaként. Már épp elindulnék feléje, de ekkor valaki megragadja a karom.

Victor. A félrecsúszott nyakkendője és a szétzilált haja arról árulkodik, hogy alaposan a pohár seggére nézett – vagy Malacpofájéra a bankett előtt.

- Lenyűgözött a programod.

- Örülök – felelem flegmán.

 - Komolyan mondom.

- Tudom.  

Egy darabig tőle szokatlanul mintha nem tudná, hogyan reagáljon, aztán szerencséjére a zenekar új számot kezd játszani, ütemesebb, lazább ritmus.

- Yuri! Gyere Yuri, táncoljunk! – ugrik a nyakamba túljátszott lelkesedéssel, ami meg nem történtté hívatott tenni azt a reggelt a tengerparton.

- Kösz, most nem. Elég volt tavaly beégni.

Szólásra nyitja a száját, mondani akar valamit, de látom az arcán a pontos pillanatot, amikor rájön, hogy reménytelen a dolog. Talán valóban a győzelem tesz most nagylelkűvé, mindenesetre a segítségére sietek:

- Nem kell jóvá tenned, amit nem te csesztél el. Rendben vagyunk. – Teljesen nyugodt lelkiismerettel mondom ezt neki. Rendben vagyunk.

Végül aztán Chrisszel kötnek ki a táncparketten. Yuuri az egyik asztaltól figyeli őket, és helyettük is fülig elvörösödik. Még távolabbról, a terem másik feléről Yakov ádáz tekintete kíséri Victor mozdulatait. Mindannyian bolygók vagyunk a nap körül. Milyen ostoba is voltam! Nem akarhatja valaki magának a Napot, nem igaz? Nem hittem volna, hogy megint sajnálni fogom egyszer Malacpofát, mint akkor Hasetsuban, de most ismét csak szánom őt. Szerencsétlen, a lehetetlenre vállalkozik, és még nem is tudja.

És ekkor hirtelen a győzelmi mámor közepette nagyon nehéznek és fáradtnak érzem magam. Tizenhat sem vagyok, és már túl öreg Victor Nikiforovhoz. 

A szívem sajog, de már csak tompa, pislákoló fájdalommal, egy új, most ébredező érzelem alatt. Visszasétálok az asztalhoz, leülök Otabek mellé. Komoly arcában magamra ismerek: csendes, rég vágyott megértéssel fogadjuk a másik társaságát. Egy futó pillantást vet a Victor körül tobzódó tömegre, aztán megszorítja az asztal alatt a kezem.

Magamban már biztosan tudom, hogy én nem fogok huszonhét évet egyedül eltölteni a jégen.  

Tovább az ötödik fejezethez...