Elcseszett jégherceg - 2: Repülni roncsokat

Yuri!! On Ice fanfic, amely nagyrészt Yurio és Victor kapcsolatáról szól, Yurio szemszögéből, egyes szám első személyben elbeszélve.  

Figyelmeztetés: Halmozott írásjelek gyakori, impulzív és indokolatlan használata. Yurio imádja őket, én már kevésbé.

Repülni roncsokat

 „Hé pilóta hív a bázis,

Rossz a vétel, gép irányít,

Minket át a tágas égen,

Merre tartunk, keresgélem.

Hogy a szívem miért hagy ki,

Mitől fog majd alább hagyni,

Ez az érzés, mi szorítja,

A múlt nyomása, a jövő súlya.”

Idétlen időben érkezem a tokiói reptérre, és ahogy a földet érő gép nagyot zökken, mintha egy rémálomba landoltam volna. Beletelik jó néhány percbe, amíg összeszedem a gondolataim, Victor itt van Japánban, Victort haza kell hozni, de Victort jól seggbe kell rugdosni előbb. Az instagram posztja és a jelen pillanat között eltelt kábé húsz óra, és máris egy teljesen más világban térek magamhoz. Szerencsére a sztyuvik mindenkit nyugalomra intenek, ne hagyják el a helyüket, amíg teljesen meg nem áll a gép, persze egy kétgyerekes család nem bír magával, úgy kell őket visszatuszkolni az üléseikbe. Mindig ugyanaz a dráma.

Bár az elmúlt két évben egyre többet utaztam a válogatottal nemzetközi versenyekre, ez az első alkalom, hogy egyedül merészkedem ilyen messzire, Japánban sem jártam azelőtt. Mennyi itt az idő ilyenkor? A pilóta bemond valamit, a szokásos szöveg a kinti időjárásról, de olyan szörnyű az akcentusa, hogy a hangosbemondó is belerecseg. Odakint köd van. A kifutón veszteglő gépek hatalmas tömegei baljós árnyalakokként úsznak el mellettünk, ahogy közeledünk a kapuhoz. Végre, egy újabb zökkenéssel leparkolunk.

Ahh, ez rohadt jól esik, nyújtóztatom ki végre a lábam a gépről leszállva, és a bőröndöm magam után húzva igyekszem megtalálni a taxidrosztot. Nem sok időm volt csomagolni, csak egy kézipoggyásszal utaztam. Végső esetben majd kölcsönzök Victor cuccaiból – a tag mindig lehetetlenül sok csomaggal utazik, egyszer a túlsúly miatt másfél órába telt, mire végül felrimánkodta magát a járatra, majdnem lekéstük az Európa-bajnokságot miatta. Habár a dívás belépőitől általában mindenki el van ájulva, Yakov cseppet sem volt lenyűgözve tőle. Gyanítom, ahogyan most sincs. 

Mégis, mi a fenét képzeltél, Victor?!

Sikerül megértetnem magam a taxissal angolul, és azt is megtudom, melyik pályaudvarra kell mennem, hogy Hasetsuba utazzam. Wow. Moszkva ehhez képest kellemes vidéki idill. Befeszülök a hátsó ülésen, mint pók a lucernásban, ahogy a kocsi a lehajtóról bevág a forgalom sűrűjébe, és felveszi a körülöttünk haladó autók ritmusát. Nem tudom, hogy a heves szívdobogás, ami most elfog, izgalom-e vagy feszültség, vagy esetleg csak annak köszönhető, hogy legalább már kétnapnyi edzést hagytam ki, és hiányzik egy kis adrenalin. Levezetésképpen párszor beleöklözök az első ülés fejtámlájába, amivel elérem, hogy a sofőr idegesen hátraforduljon és rámripakodjon.

Hatalmas fénytáblák, égbe nyúló bevásárlóközpontok és irodaházak, és kaja, kaja mindenhol! Mondtam már, hogy megveszek az ázsiai kajáért? Legszívesebben megállítanám az autót, hogy pár órára eltűnjek Tokióban. De nem, első a kötelesség. Talán visszafelé lesz időnk. Igen, sokkal jobb ötlet visszafelé eltölteni egy-két napot itt, amikor Victor is velem lesz. Ő biztos ismeri a legtutibb helyeket, hisz már járt itt párszor. (Victor valahogy mindenhol ismeri a legtutibb helyeket.)

A vonatút Kitakjusúig néhány óra, amit ájulásszerű alvással töltök. Kurvára kipihenten fogok megérkezni, döntöm el, kipihenten, elszántan és legyőzhetetlenül.

Ehhez képest csak kurvára éhesen érkezem meg. Még jó, hogy egy bevásárlóutcán keresztül vezet az utam, ahol betolok valami pirított húsfélét (Csirke? Remélem, hogy csirke!), eléggé rendben van, és ha már itt vagyok, akkor beújítok magamnak egy pulcsit. Naná, hogy tigrises, elvégre én vagyok az „orosz tigris”, habár sajnos Victor indiszkréciójának hála a pályatársak közt egyre jobban kezd elterjedni a „ dühös kismacska”. Barmok. Na de most ezzel a totál király instagram poszttal majd helyreállítom az univerzum rendjét! Helló, Tiger!

Hol a picsában vagyok? – nézek körül aztán tanácstalanul.

A vásárlóutca vége egy hídra kanyarodik fel. Melyik oldalon lehet? Minden baromira nem oroszul, de még csak nem is angolul van. Meg kell kérdeznem valakit. De… várjunk csak, abban sem vagyok biztos, hol szállt meg ez a baromarc. Mégsem mehetek oda az első ismeretlenhez, hogy csókolom bácsi, tessék már megmondani, merre találom Victor Nikiforovot? Vagy igen..? Egy próbát mindenesetre megér.

- Á, szóval te is Victor rajongója vagy? Sok időt tölt a ott a jégpályán – mutat a pasas egy épületre a folyó túloldalán. – Ott biztosan megtalálod.

*

Hogy a francba keveredtem ebbe az idióta helyzetbe. Hallgatnom kellett volna Yakovra, amikor pár órával ezelőtt a telefonon keresztül megsemmisítette a dobhártyáim.

Yuuri Katsuki. A Másik Yuri.

Yuuri Katsuki otthonában Yuuri Katsuki kedvenc ételét esszük Yuuri Katsuki családjával. Máris tele a hócipőm az egésszel. De túl késő: már rábólintottam erre a béna Hasetsu On Ice párbajra. Súlyos károsodás érhette az ítélőképességem a repülőúton.

Legalább a katsudon nem olyan szar, mint ahogy kinéz.

- Még egy tányérral adjatok! – követelem.

- Ó szegény, alaposan kiéhezhettél a repülőúton. – Paskolja meg a vállam Yuuri anyja. Igaz ami igaz, átaludtam az étkezéseket, és másfél nap alatt csak azt az egy tál rizses csirkét (Istenem, add, hogy csirke legyen, plíz) ettem a piacon.

Victor felnevet.

- Yurio, ha így folytatod, nem férsz majd bele a kosztümödbe.

Ja igen. Mondtam már, hogy nevet változtattam? Nem? Hát azért, mert kurvára nem változtattam nevet!!! Yuri vagyok, az első, az Igazi, de rajtam kívül úgy tűnik, ez a tény mindenkit hidegen hagy.

Victor megjegyzése azért idegességgel tölt el, és lefelé sandítok a hasamra.

- Csak vicceltem! – kapja el a tekintetemet. – Valójában rádférne még néhány tányér ebből a mesés katsudonból. Yuuri, te ezzel szemben jobban tennéd, ha nem is szemeznél vele…

Yuuri elvörösödik, én meg büszkén vetem fel a fejem, és még jobban behúzom az egyébként is teljesen lapos hasam. Hiába, odahaza én vagyok a leghajlékonyabb az összes pályatársam közül, a csajokat is beleértve. Szerencsés gének? Meg az a napi másfél óra nyújtás. Még Victor sem képes azokra a figurákra, amikre én, Malacpofa meg nyilvánvalóan a nyomomba sem érhet, a dagadt disznó. Hirtelen elfog a vágy, hogy a szobámba menjek, és az esti rutinomba kezdjek, angol spárga, francia spárga, egyik láb a nyakba, másik láb a nyakba. A fülembe dübörög a zene, dead or alive fight back, and despair is your knife, it's time to stand up. De most még nem lehet, talán majd ha mindenki eltakarodott szunyálni. Rohadtul nem vagyok álmos úgyse.

A vacsora után átmegyünk a fürdőbe, amiről Victor már annyit ömlengett. „Úgy érzed majd magad utána, mint aki teljesen újjászületett, fantasztikus”, lelkendezik csillogó tekintettel vacsora közben. Egyébként is, Victor szerint minden fantasztikus aminek bármi köze van Hasetsuhoz vagy a Katsuki családhoz. Még a szokásos, pszichotikus szinten motivált önmagához képest is fel van pörögve, és azon kapom magam, hogy elgondolkozom, vajon ezúttal meddig tart ez nála.

- Arra nem lesz szükséged – bök Kastsuki Mari a fürdőnadrágom felé, amikor behozza a tiszta törölközőket a szobámba, miután átöltöztem.

- Micsoda?!

 - Pucéran használjuk a fürdőt – világosít fel segítőkészen.

Remek.

- Majd ott ledobom – vetem oda neki, és felmarkolok egyet törölközőhalom tetejéről. Hihetetlenül puha és meleg.

- Mit csináltál ezzel?! – tapogatom meg gyanakodva a törcsit, mint valami idióta. Nem tehetek róla: életemben nem éreztem még ilyen kellemes puhaságot!

- Felmelegítettem őket neked. Mindig ezt csinálom Yuuriéval is.

Valamiért most eszembe jutnak a kolesz hideg folyosói, a kegyetlen séta reggelenként a zuhanyzóból, amikor ha nem törölközik meg az ember rendesen, a vízcseppek ráfagynak a bőrére, mire visszaér a hálóterembe. 

Ilyen lehet, amikor igazi családban él az ember, fut át az agyamon.

#lőjetekfejbe #ilovekatsudon

*

Nem tudom, miért vagyok meglepve: előre tudhattam volna, hogy Victor megint valami vérlázító faszsággal fog előállni, csak hogy engem idegesítsen. Még hogy agapé.

„Feltételek nélküli szeretet, amilyen Istené. Amilyen egy szülőé. Végtelen. Önfeláldozó. Nem vár semmit.”

Victor szavaitól, valamint másfél órányi utánaolvasás után sem lettem okosabb, honnan az anyámból izzadjam ki neki az agapét?! Szükségem van egy B tervre, ez világos. Frusztráltan ejtem le a telefonom a hasamra. Az egyetlen gondolat, ami vigasztal, hogy Yuuri épp olyan szuicidnak tűnt a programok kiosztása után, mint ahogy én éreztem magam. Victorra vall: nem is tud nyugodtan aludni éjjel, ha aznap nem lehetetlenítette el legalább két ember életét. 

Aztán zseniális gondolat fut át az agyamon. Mi van, ha ez egyszer nem ő maga jobban megdöbbenne, mint amennyire ő döbbent meg másokat? Hah. Ez az! Ez lesz a B terv. Holnap mindenki másnál előbb lemegyek a pályára, és elkezdem begyakorolni a másik programot. Az Eroszt. (Még jó, hogy mindkettőt felvettem a telómmal, nem csak az enyémet.) Amikor végül Victor és Malacpofa is elődugják az orrukat, addigra már tökéletesen fog menni, és az előadásom láttán Victor is belátja szánalmas tévedését. Malacpofa miatt nem aggódom, ő eleve nem akarta azt a programot. Minden tökéletes lesz így!

Ez totál szívás, állapítom meg hat óra múlva, amikor kora reggel ott állok az üres hasetsui jégpályán. Zavartan botorkálok vissza a telefonomhoz, hogy még egyszer megnézem a videót, amint Victor az Eroszt adja elő. Olyan könnyűnek látszik! Mit csinálok rosszul?! Oké, az ugrást elcsesztem, és a karom sem emeltem itt fel úgy, ahogy ő, de még valami hibádzik.

Újra próbálkozom, ugyanazzal az eredménnyel. Be kell látnom, hogy így kezdésnek épp annyira nem vágom ezt a témát, mint az Agapét. Talán ha videóra venném a saját teljesítményem, és aztán összehasonlítanám a kettőt, akkor okosabb lennék. Nagy nehezen sikerül úgy kiegyensúlyoznom a telóm egy otthagyott papírdoboz és a kulacsom segítségével, hogy a pálya nagy része látszódjon a felvételen.

 Megállok a jég közepén, és veszek egy mély lélegzetet. Amikor Victor mozog erre a zenére, a testét mintha valami vad, idegen erő mozgatná. Nem tudod levenni róla a szemed. Ez hiányzik az én előadásomból. A mozdulataim kiszámítottak: nagyon is látható az erőlködésem. Még jobban összeszorítom a szemem, megfeszített elmével igyekezve felidézni Victor mozdulatait. Nem nehéz, hiszen vagy ezerszer megnéztem a videót tegnap óta. Még mindig erre a képre fókuszálva, de résnyire nyitott szemekkel mozogni kezdek a zenére, amikor az ismét elindul. Tökéletes élességgel előttem van minden mozdulata.

Ezúttal más érzés. Erősnek érzem magam, de ez nem izomerő, inkább mintha elektromosság járná át a testem. Biztos vagyok benne, hogy bárkit halálra tudnák sújtani egyetlen érintéssel, akár a puszta tekintetemmel is. Vagy csak szimplán az uralmam alá vonni őket, hogy úgy táncoljanak, ahogy én fütyülök. Malacpofát. Még Victort magát is.

Victor…

Most jön a legnehezebb ugrás. Szinte meg sem kottyan, a bőröm szikrázik az elektromosságtól pörgés közben. Érkezéskor érzem, hogy előre hullik a hajam az arcomba, és ez egyszerre gyönyörrel tölt el. Eddig nem értékeltem kellőképpen a saját testem: tizenöt év után most fedezem fel a mozdulataimban rejlő gyönyört és energiát. Igen, persze, ott volt az esténkénti matatás a paplan alatt, vagy a gyors mozdulatok zuhanyozás közben… de nem ez, nem így. Lépések energikus sora; immár teljes mértékben uralom a minden porcikám, és a testemen keresztül a külvilágot, ellenállhatatlanná váltam.

Nem is veszem észre, hogy közben megállt a zene. Ahogyan nem veszem észre azt sem, hogy Yuuri és Victor már egy pár perce ott állnak a pálya szélén – csak akkor, amikor végül remegve, kifulladva térdre esem a jégen, mintha a varázslat, ami eddig uralma alatt tartott, egy csapásra megszűnt volna, maga után hagyva egy üres vázat, ami én vagyok. Eltart egy darabig, amíg összeszedem magam.

Kába fejjel siklok a kijárathoz, és csak ekkor tudatosul bennem, hogy közönségem is volt. Yuuri lenyűgözöttnek tűnik, ám én idegesen pislantok Victorra. Fagyos csend. Victort sosem láttam még dühösnek. Most viszont kétségtelenül az.

- Ha nem vagy képes tartani magad a szabályaimhoz, akkor jobb, ha most rögtön haza is mész. Segítek csomagolni – közli kimérten.

A szívem a mellkasomból a gyomromba liftezik, fittyet hányva az anatómiai akadályokra. A nyelőcsövem mintha hátulról megragadná valaki, és eszeveszetten a nyakcsigolyámnak kezdené préselni.

- Én csak… – hápogom.

- Nem! – kiált fel Victor. – Nincs semmi „én csak…”, Yuri! Hogyan várnád el, hogy az edződ legyek, amikor minden egyes döntésem megkérdőjelezed?

Tényleg ezt tenném? Eddig nem tűnt fel. Most, hogy így ebből a szemszögből is megnézem a dolgot…

 - De soha nem hallgatsz meg! Soha nem érdekel, hogy én mit szeretnék! – vágok vissza. Könnyek égetik a torkom, de ez csak még jobban feltüzel.  – Elvárod, hogy hanyatt vágjuk magunkat a koreográfusi zsenialitásodtól, miközben sakkbábunak tekintesz bennünket!

- Biztos vagyok benne, hogy Victor a legjobbat akarja nekünk, Yurio – próbál békíteni Malacpofa.

Ökölbe szorul a kezem, tán még a fogaim is megcsikordulnak.

- Ha így gondolod, Yuri, nem értem, miért követtél Japánba, hogy én koreografáljam a programod.

Hát azt én sem értem, faszfej! – akarom az arcába ordítani, de türtőztetem magam. A lobogó düh alatt halkan szóló józan ész azt mondja, még így is ez a legerősebb bemutatkozó program, amit valaha bárki előadott. Az önérzetemre vagy a győzelemre van nagyobb szükségem? Lehetetlen helyzet! A dilemmába belelilul a fejem, de nem jutok dűlőre magammal.

- Az ég szerelmére, kérj bocsánatot, Yurio! – suttogja Malacpofa.

Még tőle fogadjak el tanácsot?! Hová süllyedtem.

- Sajnálom – hajtom le végül a fejem. – Ne haragudj rám, Victor.

(Ezt még megkeserülöd! Mindketten megkeserülitek!)

Victor szigorúan tanulmányozza az arcom. A vonásai kemények - érzem, ahogy lebiggyed a szám a tekintete súlya alatt.

 - Felejtsük el hát – öleli át végül a vállam nagyvonalúan.

*

Ezután egy időre legalább lenyugodnak a kedélyek. Éjszakába nyúló edzések, felsebzett lábak és tenyerek, folyamatosan sajgó izmok mellett még nekem is alábbhagy a harci kedvem. Közben keresztül-kasul felfedezzük Hasetsut, a nindzsa kastélyt (nekem is kellett egy szelfi!) és a tengerpartot, valamint annyi katsudont eszünk, hogy Yuuri családjának nagyipari előállításra kell berendezkednie.

Egyik reggel Victor késik edzésről. Biztos már megint beivott valahol, esetleg elaludt, vagy csak elfeledkezett az időről, miközben FaceTime-on cseveg valamelyik ismerősével. Én rezignáltan ugrálom a négyeseket a jégen, Malacpofa viszont tiszta idegbeteg: fél percenként tekintget az ajtó irányába, azaz kábé minden elrontott ugrása után.

- Mi van, apuci nélkül nem megy? – kóstolgatom, ahogy tökéletes tartással elsiklom mellette.

Aztán mégis csak megsajnálom, biztos a tavasz hozza elő belőlem az érzékeny oldalam, faszom se tudja. Szerencsétlen idióta, nézek vissza rá, ahogy ott áll, tanácstalanul, mint egy kiskutya, akit a gazdája a pályaudvaron felejtett. Még nem tudhatja, hogy Victorra várni mindig egy örökkévalóságnak tűnik. Talán a szárnyaim alá vehetném egy kicsit, hisz én már sokkal régebben vagyok ebben a bizniszben. Ezzel Victornál is jó pontokat szeretnék – amelyekre most igazán szükségem van-, akármennyire undorít is a gondolat, hogy segítsek Malacpofának.

 - Megmutatom – vetem oda neki foghegyről.

Malacpofa szemmel láthatóan össze van zavarodva, mint egy csecsemő a topless bárban. Már csak ezért megérte.

- Talán tudat alatt félek a sikertől  - kockáztatja meg, amikor huszadszorra is seggre esik.

- Pedig attól igazán nem kell tartanod – vigyorgok rá elvetemülten.

Egy fél pillanatig nagyra nyílt szemekkel bámul rám, aztán elneveti magát.

- Csuda mókás fazon vagy, Yuri Plisetsky!

Tényleg?! Nekem nem tűnt fel.

*

Táncolnak a jégen. Egyszerű hülyéskedéssel kezdődött, bedobtam valamit arról, hogy Yuurinak nagyobb esélye lenne megugrani azt a négyszerest, ha Victor felkapná az ölébe, és ő ugrana helyette, de azt álmomban nem gondoltam volna, hogy az az idióta meg is próbálja. Na jó, nem az ölében tartja, és nem négyest ugranak, de még így is elég rizikósnak tűnik a dolog.

A páros korcsolyázás teljesen más kategória, mint az egyéni. Egyéniben, ha rontasz, akkor max eltöröd kezed-lábad, vagy beszerzel egy jó kis agyrázkódást. Párosban viszont ha hibázol, akkor elég jó eséllyel elmetszed a másik artériáját a talpadon viselt pengével.  

A próbálkozás abszolút röhejessége ellenére el kell ismernem, nem festenek rosszul. Majdnem egymagasak  és most, hogy Malacpofa ledobott néhány kilót, a testfelépítésük is hasonló, mindössze a színiek alkotnak éles kontrasztot, ahogy összekapaszkodva suhannak. Fekete-fehér-fekete-fehér pördület.

- Most én, most én!  - csapkodok a kezemmel, amikor végre megállnak.

- Ti ketten rémesek vagytok, teljesen lefárasztotok – nevet Victor, de odasiklik elém, és meghajolva a kezét nyújtja nekem.

Csak rám figyel ebben a pillanatban, és én úgy érzem magam, mint valami nyálas Disney hercegnő, és ez egyáltalán nem kellene hogy ekkora örömmel töltsön el!!! A torkomban dobog a szívem, ahogy megfogja a kezem, és a következő pillanatban már repülünk.

Lépéssorral kezdünk: erős kézzel fogja a karom, miközben vezet. Érzem, azt igyekszik felmérni, mennyire tudom követni a hirtelen váltásait. Korábban kell felkened, Victor Nikiforov, ha ki akarsz fogni rajtam. Könnyedén lépést tartok vele, és tüntetően becsmérlő arcot vágok. Ezt látva megvillan a szeme, felvonja a szemöldökét, csakugyan, Yurio?

- Remélem, nincs tériszonyod – szűri oda a fogai között.

Mire kifújhatnám az akkor beszívott lélegzetet, könnyedén felkap a jégről, megemel a feje fölé. Yuurival nem tudta ezt megtenni, de az én minden feleslegtől mentes, hajlékony testem nem okoz problémát neki. Megtámasztott emelés: a derekamnál fog. Repülök a jég felett Victor biztos kezében. Rávigyorgok Malacpofára, aki nyitva felejtett szájjal figyel bennünket. Aztán hátra dobom a hajam és lehunyt szemmel élvezem a menetszelet. Csodálatos!

De már fordulunk is ki az emelésből, a korcsolyám ismét a jeget érinti, egymás mellett siklunk tovább könnyedén.

- Mi van, az öreg csontjaid nem bírták tovább a pihesúlyom? – húzom gúnyos mosolyra a számat. Néha engem is kiakaszt, mekkora kis köcsög vagyok. Egyáltalán nem ebbe az irányba akartam elvinni ezt az egészet, de most már késő.

Victor öntelt arcán csak egy villanás a nekem dobott kihívás, akkor ezt kapd ki, és kipördít maga mellől, fél kézzel megtartva.

Halálforgás. Olyan mélyen pörgök benne, hogy szinte meg tudnám csókolni a jeget. Mámor, ami mire átjárhatna, már fájdalommá változik.  Francba! Hogy bírják ezt a csajok? A karom ki akar szakadni a helyéből. Állj le, Victor!, akarom kiáltani, de az arca olyan átszellemült, a zenében él ebben a pillanatban, és nekem nem jön ki hang a torkomon. Nincs elég erőm. Érzem, ahogy kicsúsznak az ujjaim a szorításból, nem tudom tartani tovább a fogást. Elengedem a kezét és repülök a jégen át, repülök, egyenesen neki a paravánnak.

Kézzel előre érkezem, és a tenyeremmel csökkentem a becsapódást, ösztönösen védve a fejemet. Kurva nagy csattanás a pálya lélegzetvisszafojtott csendjében.

- Yuri! - Victor máris ott terem mellettem.  Letérdel mellém, és megérinti a vállam, de ekkor már Yuuri is ott van.

- Szálljatok le rólam – taszítom el magamtól Victort a mellkasának lökve a térdem, miközben igyekszem talpra vergődni.

- Sajnálom, Yurio. – Az őszintén bánatos arca az utolsó csepp a pohárban.

- Hányszor mondtam már, hogy ne nevezz így! Máskor inkább figyelj a helyes fogásra!  - oktatom ki csípőből.

- Nem Victor hibája volt. Láttam, hogy elengedted a kezét – kotyog közbe a Másik Yuuri.  

Már csak a te hozzájárulásod hiányzott ehhez az amúgy is kétségtelenül csodás szituhoz, Malacpofa.

Victor szkeptikus arccal néz rám.

- Miért engedtél el?

- Nem engedtelek el! Kicsúszott a kezem!

- Szólnod kellett volna, ha úgy érezted, nem bírod tovább tartani a fogást – közli hidegen. – Nem kell mindig akkora szájhősnek lenned.

Műkorcsolyázás helyett jelenleg sokkal vonzóbb lehetőségnek tűnik az ökölvívás: kapásból kiüthetném ezt a két barmot. Kezdve Victorral. A düh vörös lángként zabálja fel a látómezőm, még a jég is vörös fénnyel izzik alattunk. Talán mégis csak agyrázkódásom van?

- Rendben van a karod? – kérdezi aggódva Yuuri, és megpróbálja megfogni a csuklóm. Akkorát taszítok rajta, hogy nekiesik a paravánnak. A szívemelő látvány egy pillanatra elfeledteti velem a metsző fájdalmat, ami a csuklómba hasít abban a pillanatban, hogy erőt fejtek ki a kezemmel. Az arcom gyötrelmesen összerándul.

 - Mutasd a kezed – szól rám Victor, akinek ezúttal nem kerülte el a figyelmét a fájdalmam.

- Nesze, itt van – vicsorgok, és az orra elé tartom a felemelt középső ujjam. Aztán a fél pillanatot kihasználva, amíg meglepetten bámul rám, fenségesen levonulok a pályáról.

Estére persze kétszeresére dagad a jobb csukóm. Mozgatni ugyan tudom, de óriási kínokkal jár minden mozdulat. Legszívesebben lefeküdnék az ágyamra és meghalnék. A lefekvésig el is jutok, és éppen a meghalásra fókuszálok elszántan.

- Yurio, vacsora! – szól be ekkor Mari.

- Nem vagyok éhes! – hazudom.

- Ne csináld már, enned kell – csatlakozik hozzá Malacpofa is, és bedugja a fejét az ajtón. Hozzávágom az első kezembe kerülő tárgyat, ami sajnos épp a telefonom. Totál megérte. Ezek után nem zavarnak vagy öt percig. Időközben kintről susmus hallatszik, talán sorsot húznak, hogy kit küldjenek be a jégtigris barlangjába?

Végül egy tál katsudon jelenik meg a résnyire nyitott ajtóban, alatta egy fehér szalvéta lóg.

- Békével jöttem – rebegi Victor.  – Beléphetek a harci területre?

- Csak ha hajlandó vagy szembenézni a vad tigrisisten haragjával - figyelmeztetem.

 - Cuki vagy, amikor a feldühödött kismacskát adod.

Két mondatot sem tud úgy kiejteni a száján, hogy ne bassza fel máris az agyam.

- Miért nem akarsz vacsorázni?

- Nem igazán tudok pálcikát használni – emelem fel a feldagadt kezem. – Bal kézzel meg béna vagyok. Egyébként is jobb lenne, ha éhen halnék.

- Mi ez a hülyeség? – ül le Victor az ágyam szélére.

Ki engedte meg neki?!

A szemem sarkából sandítok csak rá, tüntetően nem nézve fel a laptopomból. Az olívazöld kimonója van rajta, enyhén szétnyílik a mellkasánál. Utálom, ahogy hirtelen kihagy egy ütemet a szívem, és összeszorul a torkom. Hagyjon már békén! Nem látja, hogy zavar!?

A mosolya barátságos, békülékeny. Eszembe jut, ahogy Yuurival táncoltak a jégen. Hirtelen bele tudnék fejelni az arcába.

De nem teszem. Lecsukom a laptopot az ölemben, és behunyom a szemem. Aznap már másodszor érzem úgy magam, mint valami kibebaszott Csipkerózsika.

Hallom, hogy Victor egy koppanással leteszi a porcelántálat a padlóra. Aztán az érintése a kezemen: felemeli a csuklóm, és lassan visszahajlítja.

- Aucs -jajdulok fel rezignáltan.

- Nincs eltörve, de pár napig pihentetned kell.  – Nem mondod. – Nagyon fáj?

Röviden bólintok.

- Sajnálom, Yuratchka – sóhajt.  – Nem kellett volna reagálnom a csipkelődéseidre.

Victor. Miért kell ennek ilyen nehéznek lennie? Miért kellett eljönnöd Pétervárról? Mi az, ami hiányzott? Miért nem beszéltél róla sosem? Miért vagy egy kapitális nagy barom? Remélem, hoztál abból a rizses sütiből is. Nagyjából ezek a gondolatok kergetőznek a fejemben.

- Nekem pedig nem kellett volna basztatnom téged – mondom kelletlenül.

Egy mély sóhajt hallok, és aztán meleg érintés az arcomon. 

- Gondolom, egyikünk sem egy egyszerű eset, котенок.*

Frankón azt akarja, hogy zokogjak?!

- Most pedig nyisd ki a szád  - utasít. 

Hogy pardon? Ez elég random. Még egy olyan ipsétől is, aki büszke arra, hogy mindig meg tud lepni másokat. A szám helyett a szemem nyitom ki, csak hogy közvetlen közelről meredjek az elegáns kézmozdulattal az arcom elé tartott malacsültre.

- Irányítótorony, leszállási engedélyt kérek a rakománnyal  - közelíti a pálcikákat a számhoz, hogy kénytelen vagyok kinyitni, ha nem akarom, hogy az egész cucc a pólómon landoljon. Ez most komoly???

Nevet. Említettem már, hogy Victor nevetése azt az érzést váltja ki az emberből, mintha a születésnapod, karácsony és húsvét is épp arra a napra esne, amikor megnyerted a lottóötöst? A pasasból úgy sugárzik az optimizmus, mint Csernobilból az atom. És vajon ez mentség arra, hogy engedelmesen hagyom, hogy az egész tál kaját belapátolja az arcomba, miközben azt magyarázza, mivel tehetném a Biellmann forgásom még tökéletesebbé? Aligha.

*

Néhány órányi duzzogás és egy rövid szunya után úgy döntök, hogy kegyesen megbocsájtok nekik és csatlakozom hozzájuk a medencénél. Elég későre jár, de ez a legjobb idő a fürdésre: amikor az összes szállóvendég eltakarodott a szobájába, és csak a család részére van nyitva a fürdő.

Macskaléptekel osonok végig a folyosókon a törölközőmmel a kezemben, és örömmel látom, hogy nyitva felejtették az öltözőajtót, így egészen váratlanul ronthatok rájuk, ádámkosztümben becsobbanva kettőjük közé a medencébe és ezzel szétbarmolva az andalgásukat. LOL.

- Magamra emlékeztet. A nyerni akarása.

Megtorpanok, ahogy Victor hangja megüti a fülem. Ezek tényleg rólam beszélnek?! Mekkora parasztok!

- Nem lehet könnyű, árvaként…

 Ne merészelj sajnálni, baromarc!!!

 - Ne. Mindennél jobban utálja, ha sajnálják...

Victor tudja. Victor ismer, mosolyodok el elégedetten.

 - …ami csak még inkább összefacsarja az ember szívét, ha ránéz – fejezi be. -  De bolond lennél, ha alábecsülnéd.

- Eszemben sincs. – Yuuri hangja őszintén feszültnek hangzik. Legyél is betojva, apám. – Mindig ilyen harapós?

- Kamasz, mit vársz tőle? – nevet fel Victor. De aztán ellágyul a hangja. Ellágyul. Szánalom.  – Bevallom, talán mind hibásak vagyunk benne kicsit, hogy ilyen kiállhatatlan tinédzser lett. Én főleg. Már egész kisgyerek korától nyilvánvaló volt, hogy kivételes tehetség, és hát a szülei híján mi, a pályatársai és edzői voltunk a családja. Nem tudtál ránézni és nem elolvadni az elszánt kis tekintetétől.

Forog velem az öltöző. Azt hiszem, mindjárt kidobom a taccsot a linóleumra. Mintha a világ a feje tetejére állt volna, és egyszerre minden rossz helyre került.  Az a nap jut eszembe, amikor nagyapus elvitt Carszoke Szeloba, a Katalin-palotába, és a nagy csarnokban az ablakokat visszaverő tükrökkel szemben állva hirtelen nem tudtam, merre van a kint és merre a bent. „Árva.” „Nem tudsz nem elolvadni tőle.” „Kiállhatatlan tinédzser.”

Biztos, hogy rólam beszélnek ezek? A picsába!

- Engem pedig utál, mert azt gondolja, hogy elcsábítottalak Oroszországból.

Nos, kezdjük azzal, hogy Malacpofa téved. Először is, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy Victor a saját hülye ötletét követve jött Japánba. Teljesen jellemző rá. Másodszor, nem utálom Malacpofát. Dühös vagyok rá, általában, mert az idióta agyalásával elpazarolja a tehetségét. És igen, szarrá szeretném alázni a jégen a produkciómmal. De utálni egy ellenfelet? Az nem sportszerű.

Óvatosan előre lépek, oda, ahol a vastag függöny még takarja az alakom, de én kilátok a félig nyitott üvegajtón át a medencére.

Victor a medence szélén ül elnyújtózva A jobb lába lazán belelóg a medencébe, karjait a feje alatt nyugtatja: a póz kirajzolja a hasizmait, és az arcom forróságból ítélve talán pár másodperccel tovább időztem a látványon a kelleténél. Yuurit figyeli, aki a másik oldalon a keskeny párkányra hajtja a fejét, és lehunyt szemmel lebeg a vízen. Nem tudom, melyikük arcán nyilvánvalóbb a pillanat boldogsága.

Az időzítés tökéletes lenne, hogy bevágódjak közéjük a medencébe, a szétfröcskölő vízzel sokkolva őket. Ám szintén tökéletes arra, hogy hang nélkül visszaosonjak a szobámba és belezokogjak a párnámba.

#istengyűlöl #azérzéskölcsönös

*

Malacpofa nővérének rajongása tagadhatatlan. Eddig kétszer is elkaptam, ahogy hunyorítva a telefonja képernyőjén pózoló énekessel hasonlítja össze a profilom.

Most meg lehetetlenül pillog rám a kerti asztal túlfeléről.

- Valami lány?

- He?

 - Elrévedt a tekinteted. Kiről álmodozol? – pöfögi az arcomba két slukk között.

Tényleg muszáj ezt?!

 - Ja. A csajom dudáira gondoltam épp – dobom be az első faszságot, ami eszembe jut.

- Nincs is csajod.

- Honnan tudod?!

Etess mást, kis pöcs, üzeni az átható tekintete. De szerencsére megtartja magának a véleményét

*

Tudjátok, a legdurvább az, hogy tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy minden dühkitörésemmel, minden vitriolos megjegyzésemmel, minden apró kis baszakodásommal csak az ő véleményük erősítem meg. Olyan érzés, mintha belegabalyodnál egy hálóba, és te akárhogy vergődsz, ahelyett, hogy kiszabadulnál belőle, csak még inkább gúzsba kötöd magad. Meg fogok fulladni, és nincs nálam kés, hogy elvágjam a köteleket. Ők meg csak röhögnek rajtam.

Belerúgok a kikötőt szegélyező betonfalba.

Ma reggel a pályán Victor mozdulatról mozdulatra végigment a rutinon Yuurival. Ő maga emelte fel annak kezét a kívánt tartásba, miközben a másik tenyerét a csípőjén pihentette.

- Nekem nem mutatod meg? – sziszegtem, amikor lejöttek a pályáról.

- A te technikád makulátlan, Yurio. Nálad itt van a hiba – mondja, és a szívemre bök a mutatóujjával, a körme majdhogynem átdöfi a pólóm.

Hah, nem is sejted.

Ördögi kör: ha tökéletesen csinálom, Victor kevesebb figyelmet szentel nekem. Ha elbaszom… akkor olyanná válok, mint Malacpofa. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak, nem igaz? Miért is gondolkodom egyáltalán el a lehetőségen? Nem akarom lúzerként végezni!

Amikor felugrottam az első Japánba tartó repülőre, olyan egyszerűnek tűnt minden: visszarángatom azt az idiótát Pétervárra, hogy teljesítse az ígéretét és folytassa az edzést a Grand Prix-re. No para. Elvégre a korcsolyázás az élete, nem? Ahogy az enyém is.

Akkor hogy baszódtak el ennyire a dolgok? Mi ez az egész vele és Malacpofával? És mi a lófaszt keresek én itt? Mikor egyértelmű, hogy nem áll szándékában hazajönni. Megvan a koreográfia, amiért jöttem. Miért nem lépek le, daszvidanyja, seggfejek?!

Az üres papírpohara hozzávágom az egyik pofátlanul bámészkodó sirályhoz. Húzz el, köcsög, nincs itt semmi látnivaló. Életemben nem voltam ilyen dühös. Leszámítva tegnap, amikor Malacpofa üdvözült arccal bejelentette, hogy meglelte Eroszt a tányérjában a malacsült alatt. Legyél boldog vele. Tényleg ezért a félkegyelműért hagyod abba a versenyzést, Victor?!, Kést lehetett volna állítani a sűrű, kínos csendbe - habár én inkább Malacpofába állítottam volna azt a kést, ha már.

A koreográfia lehet, hogy megvan, mégis, az az érzésem, hogy valami végleg elveszett. Az egész helyzet elbaszott, és minél tovább maradok benne, annál elbaszottabbnak érzem magam én is.

Szóval maradok. Egyelőre.

*

Rájöttem, hogy mi zavar. Azután a fürdőben kihallgatott beszélgetés után világosodtam meg egycsapásra, mint nagyapa, amikor elmagyaráztam neki, hogy az emailjei vasárnap is kézbesítésre kerülnek.

Ez az egész Másik Yuri-ügy a probléma. Nem, nem a Malacpofáról van szó. Rólam. Én vagyok a másik is, legalábbis ha Victor szavainak lehet hinni (ami kétséges, de nincs jobb kiindulópontom). Az a Yuri, akit ő, Yakov, Malacpofa, Mila, Mari, egyszóval akit mások látnak. Vagy csak akarnak látni? Ezen még gondolkoznom kell.

A gondolkodáshoz legközelebb akkor van időm és kedvem, amikor Victor, én és Yuuri ruhapróbát tartunk. Az a rohadt ruha indítja el az egészet, meg mernék esküdni.

- Hogy a francban van ez?! – forgatom a kezemben ingerülten a veszettül szikrázó strassz- és tüllcsomót.  – Ezt az életbe nem fogom felvenni, nem hogy korcsolyázni benne.

- Jesszusom, Yura, még eltéped. Hadd segítsek.

Victor ujjai ügyesen bogozzák ki az egymásba gabalyodott díszítéseket: néhány mozdulat csupán, és kisimul a ruha. Büszkén tartja elém. Felismerem, persze, hogy felismerem. A legendás áttetsző kosztüm Victor junior éveiből. Tényleg megengedi, hogy viseljem?

- Nos?

Kiragadom a kezéből. Kecses vagyok, mint a Grincs, miközben lopja a karácsonyt.

- Megteszi.

Lerúgom magamról a melegítőnadrágot és kibújok a pólómból. Victor közben a másik kosztümmel van elfoglalva – azzal, amit Malacpofának szán. Nagy nehezen magamra rángatom a cuccot, csak a cipzárral szorulok segítségre, de végül ez is megvan. Victor hátulról a két vállamra teszi a kezét, és a nagy állótükör felé terel. Nem tudom, akarok-e belenézni. Gyerekes fintorral összeszorítom a szemhéjaim.

 - Csodálatos! – sóhajt fel mögöttünk Malacpofa.

Anyád picsáját. Megacélozom magam, hogy farkasszemet nézzek a tükörrel.

Onnan a Másik Yuri pislog vissza rám. Ártatlan, fehér tüllbe és strasszokba burkolva. Hát ilyennek akar látni. A Másik Yurinak.

- Totál picsás – nyögök fel. Victor tekintete azonnal végtelenül bánatos lesz, mintha a szeme előtt lőttem volna le a kutyáját.  Szinte megsajnálom. – De gondolom, elég jól fog mutatni mozgás közben  - teszem hozzá kompromisszumkészen. Victor arca megenyhül, és rajtam különös elégedettség ömlik el, pedig minden porcikámban utálom ezt a göncöt és úgy viszket tőle a bőröm, hogy a tíz körmömmel tudnám szétcincálni apró darabokra.

Malacpofa ruhája persze teljesen normálisan néz ki, sehol egy áttetsző részlet, sehol egy kósza smukk. Még nekem is el kell ismernem, hogy jól áll neki: a fekete csak még jobban kiemeli a bőre vakító fehérségét. Victor sütkérezik benne.

#heartbreak #NoFilter

*

Ha itt maradok, akár nyerek akár vesztek, elpusztulok. Beleolvadok ebbe a képbe. Agapé, fehér tüll, „Yurio” és „nem lehet nem elolvadni tőle”, és ma reggel Victor elpirult, amikor Malacpofa ránézett a hibátlanul kivitelezett négyszeres Salchowja után. (Amit én segítettem begyakorolni neki.)

Erosz a másik oldal, amit én soha nem érhetek el, mert Yuurinak lett szánva. Talán még nem késő a méltóságom megmaradt darabkáit magamhoz véve csendben kiosonni a hátsó ajtón.

Nem lep meg, hogy mindössze Yuko veszi észre, hogy az eredményhirdetést meg sem várva eltűntem. 


Tovább a harmadik fejezethez...