2017. január 6., péntek

Találkozó Szumátrán



A huszonéves Mycroft a szülői házban lábadozik egy váratlan betegség után, amikor érdekes felfedezéseket tesz. 

Figyelmeztetés: kalózok vannak benne. Meg Spoilerek is, de nem durván.

Mert valljuk be, az új rész legértékelhetőbb momentumai a Mycroft-Sherlock pillanatok. 




Találkozó Szumátrán



- Mycroft drágám, vedd le azt a rongyos papucsot! Azt csak kintre szokta apád felvenni, amikor kiszalad az újságért.Tessék, itt van helyette a jó meleg házipapucsa. Ugye, mennyivel kényelmesebb? Holnap majd bemegyek a városba, és veszek neked egyet. A tiédet kiselejteztük a lomtalanításkor tavaly márciusban. 

- A betegágyon is felderít a gondolat, hogy akármilyen messzire sodorjon az élet, édesanyám úgy vár rám az otthon melegével, mintha el sem mentem volna.

- Ne durcáskodj már annyit - hajol előre Mrs. Holmes, hogy felrázza a Mycroft háta mögötti párnát a kanapén, amit a nagyobbik fia a nappali dohányzóasztalával együtt a saját felségterületének nyilvánított két nappal ezelőtt. - Tudod, hogy apád hobbijai mennyire helyigényesek. Igazán nincs kapacitásunk arra, hogy a fiaink elnyűtt lábbelijeit őrizgessük. Főleg, hogy a fiaink jó ha évente egyszer, karácsonykor hazadugják az orrukat - nézett Mycroftra szemrehányóan Mrs. Holmes, miközben tessék-lássék módon odébb tett néhány jegyzetet az asztalon. 

- Amikor legutoljára ellenőriztem, a néhai szobám a te könyveiddel volt tele - jegyezte meg Mycroft. Aztán az anyja harcias pillantásával szembeülve jobbnak látta inkább gyorsan témát váltani. A tüdőgyulladásból lábadozva most valahogy nem fűlött a foga az anyja vérre menő szópárbajainak egyikéhez - amelyekbe mellesleg máskor maga is titkos, sötét  örömmel vetette bele magát. 

- Sherlock sem jött haza a húsvéti szünetre? 

- Á, dehogy. Őt is akkor láttuk utoljára, amikor téged. Tavaly karácsonykor, amikor hazaállított azzal a rémes preparált rozmárfejjel. Csak a jó ég tudja, honnan szerezte.

Odakint a madarak szemérmetlen vircsaftjából és a kertből beáramló illatokból ítélve is már április közepe volt. Mycroft így mégis csak kénytelen volt elhinni a falinaptár által szolgáltatott információt. Nehezére esett, hiszen legfrissebb emlékeiben behavazott háztetők és csikorgó  téli szél  szerepeltek. 

Az elmúlt heteket ágyban töltötte, ráadásul csak az utolsó kettőt öntudatánál. A szülei a Szent György kórházból hozták haza, amikor annyira jobban lett, hogy az orvosok engedélyezték neki a rövid utazást. És hogy hogy került a Szent György kórházba... Nem, most korai még ezen időznie. Most még nagyon fáradtnak érezte magát. 

- Gondolom onnan, ahonnan a formaldehidben úszkáló sziámi iker macskaembriókat - ejtette le a kezében tartott lapokat a szófa mellé. 

Az anyja tovább tett-vett egy darabig, mintha nem látta volna az erőfeszítést, amibe az került, hogy Mycroft lassan visszaeressze magát a párnára. Közös akarattal úgy tettek, mintha Mycroft nem lenne gyengébb egy tegnap született borjúnál. 

Annak éles nyelve ellenére, Mycroft nagyon hálás volt az anyjának, amiért nem fárasztja a sajnálkozásával.

- Befejeztem - húzta ki magát az asszony, ahogy az utolsó köteg papírt is párhuzamosan lefektette a többi mellé. Aztán egy nagy lendülettel az összeset felnyalábolta.

- Hééé - tiltakozott azonnal Mycroft. 

- Semmi hé. Túl korán van még a munkához. Teljesen rendbe kell jönnöd előbb. Ezeket most szépen elviszem. 

- Teljesen rendben vagyok!

Az anyja arckifejezése mint egy egyszemélyes rögtönítélő bíróságé. Mit is gondolt csak az imént a háláról?!

-  Erőszakos némber! - kiáltotta utána Mycroft.

- Ha jó fiú leszel, holnap délelőtt visszakapod őket egy órára - dugta vissza a fejét az asszony az ajtónyíláson egy pillanatra, csak hogy diadalmas mosolyt villantson a fiára, aztán becsukta maga mögött a nappaliajtót, egyedül hagyva Mycroftot a tehetetlenségével. 

Mégis, mi a fenét vár tőle? Csak feküdjön itt, és nézze, hogy szövi a pók a hálóját a sarokban? (Az anyja sosem ölt meg egyetlen pókot sem, mondván, hogy az haszonállat.) Habár talán egy kellemes vacsora előtti szunyókálás nem lenne éppen ördögtől való... De nem, csak azért sem! Ha az ember egyszer beadja a derekát, akkor onnantól kezdve ki van szolgáltatva a zsarnok minden kénye-kedvének. 

Mycroft jól hallható (még az ajtó túloldalán is, erről külön gondoskodott) puffanással ledobta a lábát a szófáról, és a fal melletti széket közelebb rángatva, arra támaszkodva felegyenesedett. Aztán a széke járókeretnek használta - újabb hangos puffanások és kőlapokon súrlódó fa fájdalmas csikorgásával kísérve -, hogy elbotorkáljon az ablak melletti könyvszekrényig. 

Ahogy aztán a szemét végigfuttatta a katonás rendbe állított könyvek gerincén, megállapította, hogy ez a választék aligha érte meg a fáradságát, amivel minden porcikájában tiltakozó testét elrángatta idáig. Nagyrészt ifjúsági irodalommal voltak megtöltve a polcok, Mycroft néhányukra jól emlékezett gyerekkorából. A komolyabb műveket az anyja nyilván az ő egykori szobájából kialakított kis könyvtárban tartotta. 

Kincses sziget, Verne összes, Asimov Alapítvány-trilógiája. A legtöbb kötet inkább Sherlock és az anyjuk ízlését tükrözte. Mycroft szeme ekkor megakadt egy kopott vászonba kötött könyvgerincen. Hát ez, gondolta, ki hitte volna, hogy még megvan. Két újjal óvatosan kihúzta a megviselt kötetet az azt satuszorításába záró két másik könyv közül. 

Arab mesék, állt a borítón. Már el is felejtkezett róla, mennyire szerette ezeket a történeteket. Ezúttal a színpadiasságot és a fájdalmas nyögéseket nélkülözve csendben visszasétált a szófához, és miután ismét kényelembe helyezte magát a fél tucat párna és a vastag, skót kockás pokrócok között, felcsapta a gazdag keleti motívumokkal díszített könyv fedelét. 

Végigpergette ujjai között a lapokat, hogy megtalálja a kedvenc történetét. Halál Szamarában, emlékezett vissza a címre. Mindig is lebilincselték a paradoxonok: az időutazás-paradoxon, a Tombstone-i borbély, Akhilleusz és a teknős.  A saját farkába harapó logika ezekkel a szellemes fricskákkal minduntalan emlékeztette Mycroftot a határaira, és talán már gyerekként is sejtette, hogy egyszer majd olyan emberré kell válnia, aki milliméterre pontosan tisztában van azzal, meddig ér el a hatalma. 

Határok. Mycroft, ahogyan egyre többet látott a kormányzat, a társadalom, és végső soron a világ működéséből,  mind ritkábban engedte meg magának, hogy komolyan csengő pátosszal nagy igazságokat fogalmazzon meg. A tudásának és befolyásának növekedésével az igazságai valójában egyre apróbbak lettek, nyesedékek csupán. Most valahogy azonban mégis olyan szavak keringtek a tudatában, mint halál, végzet, végső határ. Az egykor oly sokszor újraolvasott iraki népmese emléke furcsa hangulatba ringatta. (Vagy talán a hosszas betegségének köszönhető ez az elgyengülés?)

Nem tartott azonban sokáig a saját múlandósága felett érzett csendes döbbenet. 

Találkozó Szamarában Szumátrán, így szólt ugyanis a cím, ami az előtte levő oldalon virított. 

A finom papírra nyomtatott könyv kecses betűitől élesen elütött Sherlock vaskos ceruzaírása. És lám, a kis piszok nem átallott néhol ellentmondást nem tűrő vonallal még át is húzni az eredeti szöveget! Ó Sherlock, sosem bírtad megállni, hogy ne a tiéd legyen az utolsó szó, dühöngött magában Mycroft. Azért mégis csak olvasni kezdte a történetet. 


Egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, amikor a világ még fiatalabb volt, élt Bagdad városában egy gazdag kereskedő. Ez a kereskedő egy napon elhatározta, hogy fenséges lakomát rendez a barátai számára, ezért magához hívatta a leghűségesebb szolgálóját. 
- Ahmed  - mondta neki -, azt akarom, hogy menj ki a piacra, és kutasd fel azokat az étkeket és italokat, amelyek megörvendeztetik és elkápráztatják majd a vendégeimet a ma esti lakomán. Csak a legkiválóbb árut vedd meg! A barátaim nem érdemelnek kevesebbet a legjobbnál!
 - Ne aggódj, gazdám - felelte neki Ahmed -, megbízhatsz bennem, nem fogok csalódást okozni. 
Ahmed meghajolt és elsietett, hogy teljesítse ura parancsát, ám nem nagy lelkesedéssel. Aznap nagy hőség volt, és tudta, hogy a piactéren tolonganak majd az emberek, hogy hozzájussanak a legfinomabb, legkelendőbb árukhoz. 
Igaza lett. Az emberek lökdösődtek, egymásra tiportak, csak hogy a legkedvezőbb áron vásároljanak. Ahmed nagyot sóhajtva vetette bele magát a tömegbe. 
Egyszer csaj egy rántást érzett a ruhája ujján. Megfordult, hogy megnézze, ki az. Iszonyatára egy olyan arc bámult vissza rá, amellyel legszívesebben sosem találkozott volna . Félelemmel eltelve kapott levegőért, aztán sietve hátat fordított, és hazarohant. 
Amikor berontott az ajtón, a kereskedő épp a pénzét számolta. Ahmed érkeztére meglepetten felpillantott. 
 - Hamar visszatértél - mondta. -  Arra számítottam, órákig is távol leszel. Remélem, nem vetted meg az első dolgot, amit megpillantottál.  
- Nem vettem semmit - felelte neki Ahmed.
A kereskedő arca elborult. 
- És miért nem? Remélem, jó okod van az engedetlenségedre!
 - Igen  - rebegte Ahmed.
 - Nos, akkor ki vele! Mégpedig gyorsan!
- Kimentem a piacra, ahogyan megparancsoltad - szólt Ahmned.  - De ott valaki megragadta a ruhám ujját és megrántotta.
- Ez igen udvariatlan volt tőle, valóban - hagyta rá a kereskedő. - De nem indok arra, hogy hazaszaladj.
- Ó, de igen! Mert az, aki megragadott, nem más volt, mint a Halál!
- Ne! - sápadt el a kereskedő.
- Igen! - erősítette meg Ahmed. - Maga a Halál bámult rám rettenetes arcával. Elöntött az iszonyat.
- Hát persze - mondta neki a kereskedő. - Szegény pára!
- Nem tudtam, mit tegyek, így elrohantam.
- Nagyon is jól tetted - bólintott a másik.
- Figyelj gazdám - magyarázta neki Ahmed -, nem maradhatok itt a házadban. Kérlek, add oda az egyik lovad, hogy Szamarába vágtassak, és elrejtőzzek egy barátom házában. Ez a legjobb megoldás. A Halál ott sosem fog rám találni.
- Remek ötlet - egyezett bele a kereskedő. - Vidd a lovam, és indulj azonnal. Szamarában biztonságban leszel, hiszen sok mérföldre van Bagdadtól. 
Ahmed felnyergelte a kereskedő leggyorsabb lovát, és késlekedés nélkül elügetett Samarrába.
Miután Ahmed eltávozott, a kereskedő úgy döntött, maga megy ki a piacra. Haragudott a Halálra. "Ahmed volt a legjobb, leghűségesebb szolgálóm" - füstölgöt -, " a Halálnak nem volt joga ahhoz, hogy elijessze."
A piactéren aztán csakhamar rábukkant a Halálra, aki egy árnyékos sarokban ácsorgott. Odasétált hozá, és keményen rászólt:
 - Van veled egy kis megbeszélnivalóm!
A Halál odafordult a kereskedőhöz, és fagyos hangon, amely hidegebb volt a legkeményebb északi szeleknél is, így szólt hozzá:
- Mi dolgod van velem, halandó?
- Nos - kezdett bele az -, szeretném megtudni, miért ijesztettél rá a szolgálómra ma reggel. Nem volt jogod úgy bámulni rá! 
 - Nem bámultam rá  - válaszolta a Halál - , csupán meglepődtem, hogy itt látom.
A kereskedő elbizonytalanodott. 
- Miért lepődtél meg azon, hogy itt láttad Ahmedet?
 - Mert nem számítottam arra, hogy Bagdadban találkozunk - válaszolta a Halál. - Látod, az úgy van, hogy ma este Szamarában, a barátja házában van vele találkozóm. 
A Halál azonban nem tudta, hogy Ahmed nem volt teljesen idióta, és csupán félrevezetésként mondta a gazdájának, hogy aznap a barátja házában lesz Szamarában. A valóságban a legközelebbi kikötő (Kuvait, 345 mérföld) felé vette az irányt, ahol elbújt egy Szumátrára tartó hajó fedélzetén. 
Amikor már nagyon közel (48,5 tengeri mérföld) jártak Szumátrához, a hajót váratlanul kalózok támadták meg. A kalózok mindenkit lemészároltak a legénység tagjai közül. Egyedül csak Ahmed maradt életben, akit mivel már túljárt a halát eszén, nem lehetett megölni. A kalózok ezért nagyon tisztelték őt, és kinevezték a vezérüknek.  Ahmed kalózvezérként aztán a Sherlock nevet vette fel, és így vált hét tengeren hírhedt kalózkapitánnyá. 

Micsoda nonszensz, pislogott maga elé Mycroft. Most nevessen vagy dühöngjön az öccse szemtelenségén? Sherlock nagyon is tisztában volt vele, ő mennyire szereti ezt a könyvet! Hogy merészelte?!

Kalózok. Hát persze, hogy kalózok. Mycroft lehunyta a szemeit, mintha csak nem tudta volna tovább elviselni a súlyosan vandalizált könyv látványát. Elképzelte, ahogy Sherlock, a hét éves Sherlock öntelt elégtétellel az arcán ceruzát ragad, és odavési a maga kis befejezését a több ezer éves bölcsességet megfogalmazó történet alá. Még hogy kalózok. Bah. 

Melyik is volt az a nyár, amikor Torquay-ben két teljes napot töltöttek azzal, hogy megfelelő ruházatot találjanak Sherlock kalóz-fantáziájához? Mycroft jól emlékezett, hogy a szálloda gondnokától kértek vastag kenderkötelet a játékhoz. Habár életének legjobb alakítása volt az áruló első tiszt szerepe, és még maga Sherlock is elismerte, hogy kivételes átéléssel sétált végig a mólón, hogy Sherlock a tengerbe lökje gaz hitszegéséért. (Azt addigra már jóindulatúan elnézte neki, hogy Mycroft nem engedte, hogy a kezeivel együtt a lábait is összekötözze. A testvérgyilkosság főbenjáró bűn, drága öcsém. Sherlock csalódott arccal eresztette le a kötelet.) Az egész nyaralásuk alatt lekötötte őket ez a játék: Sherlock lármázása, kiáltásai, vad szócsatáik afölött, hogy mennyire autentikus vagy nem az apjuk gumicsizmája Myroft lábán egy kalózhajó kontextusában, izgatott rohangászás a parton egy darab foszladozó szélű papírral a kezükben, amelyet a szobájukban a levélíráshoz odakészített tömbből téptek ki, 'Seaview Hotel', állt  a fejlécen. Hideg szél cibálta aznap reggel a papírlapot Sherlock kivörösödött kezében.

Mycroft elmosolyodott. Milyen csendes volt most körülötte a ház. A szülei is lepihenhettek vacsora előtt. Az anyja talán olvas, az apja pedig szemüveggel az orrán hortyog mellette. Bár igyekeztek nem mutatni ez alatt a két hét alatt, amióta itthon volt - és megint, Mycroft ezért titokban végtelenül hálás volt nekik -, de nagyobbik fiuknak a vártnál hosszabb és nehézkesebb lábadozása aggodalommal tölthette el őket. Mycroft nem volt hozzászokva, hogy ő legyen az, aki aggodalomra ad okot a szüleiknek. 

Nem, az ő dolga az volt, hogy elsimítsa a problémákat; hogy biztosítsa anyát arról, hogy minden a legnagyobb rendben van; hogy elfedje előlük Sherlock kihágásainak következményeit. Egy ponton csúszott csak hiba a rendszerbe: nem volt senki, aki jótékonyan elfedje az ő kihágásainak következményeit. Még ha a kihágás csak annyi is, hogy egy teljes hétig egyhuzamban, alvás nélkül dolgozott az orosz diplomácia botrány enyhítésén egy fűtetlen, huzatos követségen, és hogy a stressztől jól látható helyeken őszülni kezdett a haja. Nem gondolt arra, hogy amikor a szüleit felhívják a kórházból, ahová egyenesen a reptérről vitték be, akkor anya arcán a döbbenettel teli sajnálat kifejezése ennyire öreggé festi az asszony arcát, amelyet máskor mindig örökifjú, kíváncsi tekintetének fénye árasztott el. Megtörtnek látszott, ahogy leereszkedett Mycroft ágyának szélén a ropogós kórházi takaróra. Ez teljességgel elfogadhatatlan volt Mycroft számára. Ekkorát még soha életében nem hibázott, hogyan is lehetett ilyen ostoba?


Mindannyian találkozunk Szamarában. 


Nem volt mindenható: nem zsákmányolhatta ki korlátlanul a fizikai és mentális erőforrásait. A felfedezés csípős íze még mindig marta a torkát, ahogy itt feküdt a kanapén, lehunyt szemekkel, ölébe ejtve a régi könyv. 

Látta magát egészen ősz hajjal, ahogyan Torquay-ben bóklászik a tengerparton: keres valamit. Kezében a könyv helyett ott a foszladozó szélű lap, Seaview Hotel. sirályok keringenek a feje felett, éhes rikoltásuk messzire visszhangzik a kihalt strandon. Partra mosott apró rákok váza ropog a lábai alatt, ahogy botorkál a nedves homokban. Lenéz a kezében szorongatott lapra, mindannyian találkozunk Torquay-ben, áll rajta. 

De hát itt van Torquay-ben, ereszti le a  papírt, ami lehull a lába mellé, mielőtt belekapna a szél és elrepítené a tenger felé. Talán ideje lenne visszamennie a hotelbe, eszmél rá. Nyilvánvalóan semmi sem vár rá itt. Talán a hotelben megtalálja anyáékat és Sherlockot, és még nem késő, hogy csatlakozzon hozzájuk vacsorára. 

A homokos föveny szélén bódék sorakoznak, veszi most észre, ahogy megfordul. Mi több, a bódék körül kisebb tömeg tolong - mit árulhatnak vajon? Mycroft arrafelé veszi az irányt, de közben rossz érzéssel figyeli az egyre hisztérikusabbá váló tömeget: mind azért tülekednek, hogy közelebb jussanak az árushoz. Ilyen távolságból még nem tudja kivenni, vajon mi lehet az, amiért ennyire megőrülnek az emberek. Egy nőt fellöknek, és senki nem siet a segítségére; a többiek átgázolnak rajta, talán boldogan, hogy egy vetélytárssal kevesebbel kell megküzdeniük. Mycroft józan esze azt mondja, tartsa távol magát a felfordulástól, azonban valami legyőzhetetlen kíváncsiság mégis egyre közelebb kormányozza lépteit a tömeghez. Bár meg tudna állni. Bár látná, csak egy pillanatra is, mit árul a titokzatos árus! Ha csak egy pillantást vethetne rá, nyugodtan mehetne vissza a hotelbe! A lábai egyre csak viszik, viszik előre. 

Mycroft ekkor váratlanul egy finom rántást érez az ingujján. Megtorpan, és türelmetlenül fordul hátra. 

Sherlock áll mögötte, talpig kalóznak öltözve. Nem, nem a csináljunk-úgy-mintha jelmezében, hanem valódi kalózruhát viselve: a háromszögletű kalapja kemény cserzett bőrből készült, és látszik rajta, hogy karibi nap szívta és aszalta; a bő ujjú inge talán spanyol vászon; a súlyos bőrcsizmái mélyen besüppednek a homokba. Arcán borosta, és igen, Sherlock most ha csak éppen hogy, de magasabb, mint Mycroft. 

Mycroft elképedve bámul rá. 

- Sherlock?!


- Szedd a vaskos lábaid, nem érünk rá fél napot itt vesztegelni! Még napszálat előtt a déli tengerek és Szumátra felé vesszük az irányt! - Azzal megpördül a sarkán és hosszú léptekkel a tenger felé indul, ahol Mycroft ekkor veszi észre a három árbócos fregattot az öböltől kijjebb, a nyílt tengeren. A parton széles hasú csónak vesztegel a homokban, nyilvánvalóan rájuk várva. Mycroft egy utolsó pillantást vet a föveny végében tolongó tömegre, aztán ahogy a lába bírja, Sherlock után lohol. 

Már a csónakban ülnek, amikor eszébe jut megkérdezni az öccsét:

- Mégis, mi dolgunk van Szumátrán?

Sherlock válasz helyett elvigyorodik, és előhúzza a kardját. A fényes acélon Mycroft meglátja a saját tükörképét, immár egyetlen ősz hajszál nélkül. Lenéz a lábára, és meglepve veszi észre, hogy megint az apja gumicsizmáját viseli. Sherlockra egyszerre túl nagy a bőr kalap, most fél kézzel kell megtartania a fején, hogy ne csússzon a szemére. 

-  Régi barátokkal van találkozónk - felel végül megkésve Mycroft kérdésére, még mindig  szélesen vigyorogva.  


*


Fél óra múlva Mrs. Holmes a nappaliajtó előtt elhaladva lelassította a lépteit, majd fülét az ajtóra tapasztva megállt egy pillanatra. Amikor odabentről csak ütemes szuszogás felelt a kíváncsiskodására, elégedett mosollyal továbbment a dolgára.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése