Blue notes - I.

Jazz korszak AU Sheriarty, ahogy jó előre beharangoztam. (Elnézést a várakozásért, nemsokára majd jön egy poszt arról, miért vagyok ilyen lassú mostanában. Mindent meg tudok magyarázni. :P)

Figyelmeztetés: rohadt sokat dohányoznak ebben a történetben. Bár Sherlock szervezetét nem csak ez roncsolja… 

A cím egy zenei szakkifejezés, bővebb infó itt.

Írás közben azt mondta a történet, hogy ő sorozat akar lenni. Hiszek neki. A részek viszont önmagukban is olvashatóak lesznek szándékom szerint.

Blue notes

-     Sherlock Holmes.

-     Hangyás Jim.

      Az alacsonyabb férfi arca megrándult a városszerte szájról-szájra járó beceneve hallatán. Nocsak, villant meg Holmes szeme - már az ép szeme, az, amelyiket nem borította be a szilvanagyságúra duzzadt, lilás szemhéja.  

      A detektívet baloldalról támasztó kefefrizurás gorilla, érzékenyen reagálva főnöke mimikájára, lelkesen gyomorszájon öklözte Holmest. A jobb oldali verőlegény sem akart a munkakerülés látszatába keveredni, így kollégájához csatlakozva gerincbe könyökölte a férfit, akinek két térde, majd az egyik tenyere éles csattanással találkozott a betonpadlóval, ahogyan előrezuhant. 

     

     A Hangyás Jimként aposztrofált alak rosszallóan összecsücsörítette a száját, és megcsóválta a fejét.

-     Ccc-ccc. Nincs szükség ilyen durvaságokra, fiúk. Hagyjatok csak magunkra bennünket. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Holmes úriember módjára fog viselkedni. Nem igaz, bébi? – intézte a kérdést látszólag az ujjai között tartott, parázsló cigarettához.

Sherlock Holmes válasz helyett diszkréten vért köpött a betonra. Szaggatott, sípoló lélegzetvétele egyértelmű jele volt a minden légzőnyílását eltömítő alvadt vérnek. Őt magát azonban nem az akadozó oxigénellátás, hanem az égető fájdalom aggasztotta, ami a tüdeje környékéről sugárzott szét az egész testében, törött bordákat sejtetve. Hosszú volt az estéje eddig – különösen, amióta Moriarty két embere kezelésbe vette a templom mögötti sikátorban egy fél órával ezelőtt –, és valami azt súgta neki, hogy a legérdekesebb része még háta van. (Rendhagyó elképzelései voltak az „érdekes” időtöltésről, ezt maga is elismerte bárkinek.)

A St. Andrew’s Church alagsorát, valamint kanyargós katakombáit elfoglaló speakeasy klub* leghátsó, masszív vasajtóval elválasztott helyiségében is jól kivehető volt a zongorista játéka és az olcsó gin szaga, amely átitatta a falakat. A vasajtó zsanérjai felsikítottak, majd az ajtószárny dübörögve becsapódott, baljós basszussal festve alá a könnyed billentyűhangokat, jelezve, hogy a verőemberek csakugyan magukra hagyták őket. Itt ért hát véget a hónapokig tartó hajsza, amely felrázta őt a szokásos év végi unalomból.

A fenyő- és sült pulykaszagú unalomból, amely az ünnepeket megelőző időszakot évről évre elviselhetetlenebbé tette számára, minduntalan eszébe juttatva az élet banális és automatikus menetelését, amelyben, úgy tűnt, őt leszámítva az egész város mosolyogva lépked a nyers, egyhangú ritmusra. Egyik doboz cigit a másik után füstölte ilyenkor az irodájában, miközben Watson, az asszisztense reménytelen kísérleteket tett arra, hogy kizökkentse az apatikus önpusztításából.

Sikertelensége miatti érzett lelkiismeret-furdalása aztán rendszerint abban a tál ételben csúcsosodott ki, amivel a kezében karácsony másnapján bekopogtatott hozzá. Eddig soha sem engedte be, így Watsont az ételt - a mindig üde és mosolygós Mrs. Watson által választott aranymázas porcelántálban - egyszerűen otthagyta a detektív küszöbén. Holmes általában csak újév napjára tért annyira magához a többnapos drogmámorból, hogy lehúzza a vécén. Nincs szüksége szánalomnyilvánításra, dohogott ilyenkor magában, ahogy nézte a pulykacafatokat örvényleni és eltűnni a lefolyóban. 

Az idén azonban minden máshogy alakult. December közeledtével az izgalma egyre fokozódott, és nem a karácsony miatt. 

Sherlock Holmes felemelte a fejét, és feldagadt szemhéjai mögül próbálta kivenni az előtte álló férfi alakját. James Moriarty, alias Hangyás Jim, ahogy a konkurens - és többnyire már a halakkal alvó* - bandavezérek nevezték, meglepően alacsony, törékeny alkatú férfi volt. Lehetetlen volt eldönteni, hogy becenevét a látszólag állandó mozgásban lévő arcizmai, vagy a kétes és aggasztó elmeállapota miatt kapta-e.

Megfeszített, sokszor zsákutcákba futó nyomozómunka vezette el hozzá a detektívet, és ez a tény már önmagában véve óvatosságra kellett volna, hogy intse. Most, ahogy rojtos fekete szövettel leárnyékolt lámpák fényénél szemtől szemben álltak – illetve Moriarty állt, az ő görnyedt alakja felett-, Holmes kezdte megérteni, az elcsípett összekötők miért haraptak inkább pisztolycsőre, vagy kötötték fel magukat a cellájukban, mielőtt egy szót is sikerült volna kihúzni belőlük a város alvilági életét rohamos gyorsasággal uralma alá vevő árnyalakról. Egy elsuttogott név járt szájról szájra, egy visszhang terjengett a város ködös sikátoraiban, egy tükröződés tűnt fel időnként a sötét utcák esőtől fénylő gránitkövein: James Moriarty keze mindenhová elért.

-     Ha összevérezed a szőnyegem, a saját lefűrészelt lábaddal veretlek agyon – mondta hanyagul, miközben lehamuzott a földre.

A szürke pelyhek közvetlenül a detektív orra előtt hullottak le. Holmes maga felé húzta a kezeit, és nehézkesen térdre támaszkodott.

Odakint a hangulat hallhatóan a csúcspont felé közeledett, pezsgős dugók pukkanásával, fodros női sikolyokkal és kárörvendő férfikacajjal. A zongorista kezdte elveszíteni az uralmat a ritmus felett, és már másodszorra ütött mellé; éles, magas hang, ami vészcsengőként hasított át a szórakozás sűrű, sikamlós zaján.  

- No ne spanold fel magad, öreg harcos. Inkább arról regélj, tudod-e, miért hozattalak ide? - kérdezte Moriarty.

-     - Csak nem rossz kisfiú voltam az idén? - köhögte a detektív.

Moriarty szórakozottan mustrálta a jobb kezének körmeit. 

-     Tetszel nekem… Sherlock Holmes – a nevét úgy forgatta lustán a szájában, mint egy korty olajosan tömény whiskyt.

-     Mindenkinek ezt mondod, mielőtt a folyó fenekére küldöd?

-     Neeeem. Te kivételes vagy. Nehogy azt hidd, hogy ez érdeklődésed egyoldalú. Legalább olyan szorgosan gyűjtöttem rólad az információkat, ahogy te forgattad fel a várost utánam. Tudtam, hogy végül egymásra találunk – duruzsolta Moriarty, felnézve rá, ahogy közelebb lépett. Karnyújtásnyira.
      
      Holmes már várta a fájdalmat, ami végül aztán sosem érkezett meg. Csak a kellemetlen érzés, ahogy a másik szemei felizzottak a félhomályban, és a borzongás, ami az érintést kísérte, mikor a férfi sérült vállára tette óvatosan a kezét.
     
    Nem szorította meg. Nem vájta bele az ujjait. Csak ott pihentette a tenyerét a nyílt seben, mintegy mellékesen, mintha csak bizalmasan beszélgetnének, és baráti gesztussal érintené meg. Könnyű, keskeny, már-már nőies keze volt. 

-     Sajnálom, hogy az embereim így elbántak veled – mondta, ahogy figyelmesen tanulmányozta a detektív sérüléseit, összecsücsörített szájjal és őszintén sajnálkozó arccal.  

-     Felettébb valószínű   – felelte hidegen Holmes.

Moriarty hátrébb lépett, hátborzongatóan jól játszva a megbántottat.

-     Nem tudtam, bébi, esküszöm. Nem tudtam, hogy hús-vér valóddal még nagyobb benyomást teszel majd rám, mint a híreddel. Be kell látnod, rendszerint fordítva szokott lenni.

Holmes fején ekkor először futott át az a felettébb nyugtalanító gondolat, hogy Moriarty nem játszik. Ez a lehetőség rémisztőbbnek tűnt, mint amikor az utcaköveken görnyedve az oldalát érő rúgások között arra gondolt, hogy a következő biztosan átdöfi valamelyik törött bordáját a tüdején.

Sok ideje nem volt a két élmény összehasonlításán merengeni, mert Moriarty ekkor leguggolt mellé, és egyik kezével a hajába túrva felemelte a fejét, elmélyülten vizslatva az arcát.

-     Megtartanálak. Őszintén. Kár, hogy rókalyukba kopót vinni nem a legbölcsebb döntés. Még nálam is őrültebbnek kell lenni hozzá – vigyorodott el, és eleresztette Holmes haját, akinek a feje hirtelen támaszt vesztve nagy nyekkenéssel lecsuklott a mellkasára.

Moriarty kecses mozdulattal elnyomta a cigijét a  detektív vállán lévő seb közepén. Holmes - aznap először - hangosan felüvöltött. A betonfalak túlvilágivá torzították, és hosszan visszhangozták a kiáltását. 

- Gyönyörű hangod van. Egész nap el tudnám hallgatni - mosolygott rá lágyan Moriarty.

Holmes egy pár pillanatig csak saját túl hangos és fájdalmas lélegzetvételét hallotta, miközben a padlón vonaglott, aztán egyszer csak a zongorista megint mellé ütött odakint, három, emlékeztette magát.

- - Nem szeretem a nyilvánvalót kijelenteni, de te tényleg elmebeteg vagy - sziszegte, amikor összeszedte annyira az erejét, hogy rá merjen pillantani a véres seb közepén feketéllő égésre. 

A másik férfi azonban már ügyet sem vetett rá. Jelenleg minden figyelmét a sarokban álló asztalra kipakolt pisztolyok, kések, és egyéb, kreatívabb kínzóeszközök kötötték le. Fel-felemelt egyet, megforgatta a kezében, majd fitymálóan sorra visszahajította őket a többi közé. 

-

- Valami különlegeset szánok neked - szólt hátra a válla fölött kis idő múlva. - Türelem.

- Kérlek. Igazán ráérek - udvariaskodott Holmes.

Pedig nehezére esett leplezni a feszült várakozását, amely végig ugrásra készen tartotta, mint egy íj felajzott húrját, ami készül kilőni a nyílvesszőt. Nem szabad idő előtt kilőnie a nyilat.

Azzal próbálta elterelni a gondolatait, hogy aprólékosan szemügyre vette Moriarty öltözékét, amelynek legfigyelemreméltóbb darabja kétség kívül a gengszter lábbelije volt: Holmes a különféle cipőtalpak tanulmányozásával töltött hosszú évek gondos és precíz munkájával a háta mögött sem tudta beazonosítani sem az anyagot, sem a készítőt. A sötétbordó lakkbevonat nyilvánvalóan nem műanyag belsőt fedett, ugyanakkor a bőr még a lakkréteg merevségét belekalkulálva is különösen merevnek, törésmentesnek tűnt. Az sem magyarázta a dolgot, hogy vadonatúj darabról volt szó.
Éppen azon tanakodott magában, mennyire válna nevetségessé azzal, ha óvatosan rákérdezne, amikor Moriarty megszólalt:

- Úgysem árulnám el. Nem árt, ha marad némi titokzatosság egy kapcsolatban, nem igaz?

Ebben a pillanatban egy újabb, bántóan magas billentyűhang után odakint abbamaradt a zene. Csizmás lábak dobogása váltotta fel a tánccipők könnyed kopogását, és az eddigi frivol női sikolyok és harsány nevetések riadt kiáltozásba, majd dulakodásba fordultak. 

Moriarty felkapta a fejét, ám Holmes már ott is termett mellette: nagy ívű mozdulattal kiütötte kezéből a hosszas morfondírozás után kiválasztott piszkavasat, és az ugrás lendületével a falnak szegezte a férfit. 

- 

- Oh-hó, mondtam, hogy türelem - pihegte Moriarty, ám mielőtt Holmes bármit is válaszolhatott volna, rájuk törték az ajtót a klubot elözönlő rendőrök. 

A detektív ujjai egy pillanatig még elidőztek Moriarty öltönyének síkos, fekete selyem hajtókáján, aztán elváltak tőle, ahogy hátrébb lépett, hogy átadja a férfit az intézkedő tisztnek. 

-     A kis barátaid már várnak a sitten – duruzsolta az, miközben megbilincselte a gengsztert.

Sherlock Holmes a megjegyzés hallatán gyorsan végigfuttatta agyában a listát azokról a nehézfiúkról, akik az elmúlt pár hónapban valószínűleg Moriarty közbenjárására kerültek a hűvösre. Nos, nem lesz könnyű élete odabent, állapította meg a detektív. Igazán meglepné, ha egy hétnél tovább húzná, mielőtt „önkezével”’ véget vetne az életének a cellájában.

Még elnézte, ahogyan végigmotozzák a férfit, de az elmúlt hetek fáradtsága, és különösen az utóbbi órák megpróbáltatásai lassan kezdtek átszivárogni az adrenalin által emelt gáton.

Hátrébb lépett egy lépést, majd még egyet.

Az általános nyüzsgésben most egyszerre furcsán feleslegesnek, dologtalannak érezte magát. Nincs már szükségük rá, a hajtóvadászat véget ért, a kopót vissza lehet zárni a ketrecbe.

Sosem volt túl népszerű az őrsön, amit ha nem tudott volna eddig, akkor is ékesszólóan bizonyított volna a tény, hogy miután az akciót vezető tiszt egy futó pillantással megbizonyosodott róla, hogy az elkövetkező fél órában nem fog belehalni a sérüléseibe, türelmetlen mozdulattal félreültette a fal melletti pamlagra. Azt, hogy egész testében reszket, csak akkor vette észre, amikor valaki végül megszánta, és egy piaszagú ballont dobott a vállára.  

Ez a gesztus legalább felrázta annyira, hogy miután a kabátzsebből magához vette az ott talált doboz cigarettát és a gyufát, végtagjait fájdalmasan és esetlenül csatasorba rendezve egyetlen szó nélkül eloldalogjon. 

Merev ujjaival szokatlanul hosszan babrált a gyufával, majd nagyot szívott a cigarettájából, ahogy kilépett a hátsó vasajtón a finom páraként szitáló esőbe. A háztetők belemosódtak a ködös, fekete égboltba, és város fényei szétfolyni látszottak körülöttük. Nekitámaszkodott az épület falának, és a füstöt a tüdejéből beleeresztette az éjszakába, majd figyelte, ahogy elkeveredik az utcán gomolygó szürkeséggel.  

Odabent egy unatkozó helyszínelő felfedezhette a magára hagyott zongorát, és elkezdett egy improvizált, bizonytalan dallamot játszani.  A hátsó ajtó egyre csak okádta ki magából az utcára megbilincselt mulatozókat és a klub személyzetét.

Holmes a második cigit húzta elő a ballon zsebéből. A dallam egyre zaklatottabbá vált, aztán egy hangos csattanás jelezte, hogy lecsapták a zongora fedelét. 

Kér rendőr ekkor vezette ki Moriartyt, oldalról közrefogva, ami Holmes számára felidézte az események egy korábbi, és számára jóval fájdalmasabb állását az este folyamán. Leejtette a félig szívott cigarettát a kövek közt összegyűlt tócsába, és ellökte magát a faltól.

-     Vigyázz magadra a rácsok mögött, Jimmy fiú - szólt oda neki fáradt félmosollyal. 

Moriarty arca, amely eddig üres maszk volt, egyszerre felélénkült.

-     Hé, öreg harcos!  - csettintett felé a nyelvével, a nyitott kocsiajtóból kihajolva az őt kísérő egyenruhás mellett.  - Meglátogatsz majd?

Holmes ha akart volna, sem lett volna ideje válaszolni, mert Moriartyt azonnal visszaöklözte az autóba a másik rendőr, és rácsapta az ajtót. A gengsztert ez nem zavarta meg a kommunikációban, csörgess meg, tátogta, miközben jobb kezének mutatóujjával tárcsázást imitált.

Ahogy nézte a két hátsó lámpát zsugorodni, majd eltűnni az esőben, Sherlock Holmesnak valami azt súgta, Hangyás Jim mégis csak egész jól elboldogul majd valahogy a sitten.

 -----------------------------------------------------------------------------------------------------------

*speakeasy klub:  a szesztilalom idején illegálisan  működő szórakozóhely, ahol alkoholt mértek, és amelynek híre általában szájról-szájra terjedt (innen az elnevezés) (Lásd: Van, aki forrón szereti)

* a halakkal aludni: értsd a folyó/tenger fenekén, nyilván hullaként Lásd: Keresztapa)
* az "öreg harcos" megszólítás természetesen a Nagy Gatsbyből van.

Ezt meg még a végére, mert valahová muszáj volt: