Over the Love

A Sherlock párja, kifejezetten Slivernek ajánlva, akinek már jó előre beígértem. (Bár ahogy látom, az első részt végül elég sokan olvastátok.) 

Második, és szerintem utolsó Holmescest történetem, mert aki azt gondolja, hogy a Johnlock angstos, az ártatlan lélek. (Biztosan fogok még róluk írni, de a testvéri viszony keretein belül maradva.) Nem igazán folytatás, és nem is simán Sherlock szemszögű átírása az előzőnek, inkább egy sok közös vonással, és még több különbséggel rendelkező variánsa... (Testvére. Most jövök rá basszus, hogy ezek a törik testvérek. :) )

Figyelmeztetés: Incest utalások (kb. olyan részletességgel, mint az előzményben), diszfunkcionális kapcsolatok, valamint az ebből fakadó lelki sérülések. Szóltam.

A cím innen. (Baromi sokat hallgattam ezt a dalt, miközben írtam. Meg azóta is.)

Over the Love

 „Never is an awfully long time.”*

~Prológus~

Sherlock mindig is tisztában volt vele. Nem volt egyetlen, megvilágító erejű pillanat. Egy mellbevágó realizáció, egy váratlanul leejtett pohár, ami - szigorúan tízszeres lassítással lejátszva - szétrobban a padlón, egy látványos leborulás, drámaian két tenyerébe fogott fej, egy kétségbeesett falbaöklözés. Egy pillanat, ami kimerevedik, ahogy ránéz.

Nem volt ilyen pillanat. Sherlock mindvégig tudta, miközben nézte, ahogyan a szavak a szemei előtt foszlanak fel sorban, míg végül csak Ő marad.    

~1~

A lépcső tetején áll, egyik kezével a legfelső oszlopba kapaszkodva. Másfél éves: még nem éri fel a korlátot.

Másik kezével egy narancssárga gumilabdát ölel magához, készül ledobni, de ehhez a tenyerébe kellene fognia. Ügyetlenül manőverezik, gondterhelt arccal, míg végül véletlenszerűen leejti.

Tumm tumm tumm pattog a gumi a lakkozott fán, végig a lépcsőfokokon. Sherlock eltátott szájjal néz utána. Gurul, gurul a labda, és útjának végén egy szürke nadrágszárnak ütődik puhán. Mycroft lehajol érte, biztosan a kezébe fogja, és visszadobja Sherlocknak, akinek erre felderül az arca. Majd a következő pillanatban megint elejti a labdát, ezúttal egy összeszedettebb, irányítottabb mozdulattal.

A labda legurul a lépcsőn. Mycroft visszadobja.

Sherlock kiejti a kezéből.

A labda legurul a lépcsőn.

Mycroft visszadobja.

Sherlock szája egyre szélesebb mosolyra húzódik.

~2~

A három éves Sherlockot rettentően bosszantja, hogy pontosan tudja, hogyan kell megcsinálni a dolgokat, mégsem képes megcsinálni őket. Tudja, hogy a bögrét le kell venni a polcról (ehhez oda kell húznia a széket a konyhaszekrény elé, hogy felérje), aztán ki kell nyitni a középső ajtót, ahol a kakaó van, óvatosan ki kell húzni a dobozt, leereszteni a pultra (nem, előbb le kell tenni a bögrét, el ne felejtse letenni a bögrét), majd a kezét az ülőkére támasztva lemászni a padlóra (bal láb után a jobb), visszahúzni a széket, végül kivenni a tejet a hűtőből (második polc, lábujjhegyen).

Menni fog, menni fog, motyogja, ahogy a széken egyensúlyozik, megvan a bögre, már nyitja is kredencet, az ujjai ráfonódnak a nyuszis dobozra, lassan húzza ki a cukortartó és a műanyag lisztesbödön közül. Ám ahogy elválik az alátámasztástól, a doboz túl nehéznek bizonyul, lehúzza a kezét. Sherlock megbillen, és majdnem elejti, de az utolsó pillanatban egy kéz kulcsolódik a csuklójára, őt magát is ismét egyensúlyba lökve.

-     Vigyázz. Miért nem szóltál?

A kérdés pusztán költői: Sherlock nem szól, mert nem beszél egy szót sem. Figyel. Tanul. Próbálja összhangba hozni a tudni-t a képesenek lenni-vel.

Mycroft óvatosan leteszi őt a földre, aztán levesz még egy bögrét, és mindkettőjüknek elkészíti a kakaót, amit tévé előtt isznak meg, miközben Mycroft a Discoverert nézi, Sherlock pedig Mycroftot.

De Sherlock nem akarja, hogy Mycroft a tévét nézze: azt akarja, hogy rá figyeljen. Anélkül, hogy észrevenné, elnyílnak az ajkai, és egy szót formálnak, előbb némán, majd ahogy többször eltátogja, bizonytalanul csatlakozik hozzá a hangja is:

-     Mycroft.

A bátyja azonnal felé fordul, és meglepetten elmosolyodik.

Az anyjuk az ajtóban áll. Próbálja leküzdeni a keserű fintort, ami kiül az arcára.

~3~

A szigetet egy zöld paca, vérvörös temperaragacs a tenger körülötte.  A szigeten két pálcikaember, egy kisebb és egy nagyobb. Mindkettőnek korona van a fején, a nagyobb alak koronáján még egy csillag.

 -Mi vagyunk, My, ez vagy te, ez vagyok én – magyarázza Sherlock fontoskodva.

- A tengert kékre kellett volna festened, te kis buta.

~4~

Négy éves kora körül történik: egyszerre megtelik zajjal a feje. Egy étteremben vannak, Mycroft, ő, anya, és az új apukájuk, aki most költözött hozzájuk.

Hirtelen megint elkezdődik, ahogy nézi az embereket, sok-sok ember, sok-sok élet, és a zaj, ami belőlük árad bántja őt. Lecsúszik a székről, becsukja a szemét, és a fülére szorítja a kezét. Anya nem szereti, ha ezt csinálja, és az új apukájuk furcsán néz rá, látja, hogy anya szégyelli magát miatta, bár odajön és beszél hozzá, mond valamit, mintha próbálná megnyugtatni, de az ujjai közben árulkodóan erősen szorítják meg a csuklóját. Sherlock tudja, hogy dühös, mások csak azt látják, hogy anya mosolyog, és nem sejtik, hogy Sherlock csuklóját holnapra négy ujjat kirajzoló lila karkötő fogja díszíteni, és egy vastagabb, átlósan: anya hüvelykujja.

Csak Mycroft látja az ujjakat. Igen, Mycroft észreveszi őket, Mycroft mindent észrevesz.

Odajön hozzá, anya kezére teszi a kezét, majd én. Letérdel, és magához húzza Sherlockot, suttog a fülébe, megszelídíti a zakatolást, a záporozó dolgokat, formákba rendezi őket, hogy ne legyenek ijesztőek. Mycroft nélkül a világ csak összefüggéstelen információk áradata lenne, de ő értelmet ad nekik, és ez teljességgel lenyűgöző Sherlock számára.

Ami még jobban lenyűgözi, az a szégyen teljes hiánya Mycroft arcán. Nem, a bátyja nem szégyelli őt, nem haragszik rá lopva, ahogy anya, nem tartja furcsának, ahogy mindenki más: Mycroft szemében csak meztelen csodálat van.

Később megtanítja Sherlocknak, hogy ő is fel tudja fűzni az értelmetlen hangokat, és ezt dedukciónak hívja. Ekkoriban kezd el éjszakánként átosonni Mycrofthoz, bebújik mellé az ágyba, és felteszi neki a kérdéseket, amire rajta kívül senki nem tud válaszolni, és Mycroft ekkoriban áll elő az anyjuknak az ötlettel, hogy Sherlocknak talán jót tenne a zenetanulás, hát elkezd hegedűleckéket venni (addig sincs láb alatt).

Sherlock szereti a hegedűleckéket, de ilyenkor is csak az estét várja, amikor villanyoltás után lábujjhegyen végiglopakodik a folyosón a bátyja szobájáig, aki hamar megtanulja, hogy üresen hagyja neki az ágy bal oldalát.

Sokat beszélgetnek, és még többet hallgatnak, mert elkezdik fél szavakból, aztán szavak nélkül is érteni egymást, ebben az időszakban teljes szimbiózisban élnek, és csak Mycroft tudja még, hogy ez nem fog örökké tartani.

~5~

üres üres üres minden nincs a nappaliban nincs a kertben üres a szobája a néhány arcraesett könyv az (üres) polcon az (üres) szekrényében nincsenek ott a ruhái (üres) sötét ásítás ahogy kitárja az ajtaját csak egy régi ing már rég kinőtte újakat kapott mielőtt elment egy tucattal felemeli ezt az inget Mycroft illata van mint a párnájának hátrahagyott tárgyak amikre már nincs szüksége (mint ő) az (üres) szobájában egyedül (üresen) nélküle por ereszkedik az asztalára pókháló feszül majd az ujjai között ahogy itt vár rá a szőnyegen ülve egy kinőtt inggel az ölében az illata

Mycroft Mycroft Mycroft

~6~

Előbb-utóbb persze hazajön. Téli szünetre, nyári szünetre, néha közte is rövidebb időre. Sherlock is elkezdi az iskolát abban az évben, de az emlékek összefolynak, mert csak az a nap maradt meg benne élesen, amikor a mostohaapjuk autója befordul a ház elé, és kiszáll belőle Mycroft.

Ő a teraszon áll, sértetten és dacosan. A bátyja leguggol előtte (hirtelen lett magas ő is, ahogy majd pár év múlva Sherlock), megfogja az állát, és felemeli a fejét.

– Utálsz?

Igen, szeretné mondani, nem, szeretné mondani, végül nem mond semmit, csak odabújik hozzá, hozzányomja az orrát a sötétkék zakójához, Mycroft itthon van, és végre elcsendesedik a ház a hó alatt.

Az anyjuk parancsolja be őket hosszú percekkel később, amikor Sherlock még mindig szorosan öleli a bátyját, mintha az élete múlna rajta, és Mycroft belemosolyog a hajába.

Ez az utolsó éjszaka, amikor együtt alszanak. Sherlock otthonos természetességgel fészkeli be magát Mycroft ágyában, fejét a válla alatti mélyedésben nyugtatva, így alszanak, akkor utoljára, amikor reggel kinyílik az ajtó, Mycroft álmosan pislog, és az anyjuk elvörösödő arcát látja Sherlock fekete fürtjei fölött átnézve.

Aznap mindenki szótlan, a levegő feszült, a bátyja szokatlan sutasággal jár-kel a házban, Sherlock érzi magukon a felnőttek figyelő tekintetét, vacsora után pedig a mostohaapja közli, hogy beszélni szeretne Mycrofttal négyszemközt. Becsukódik mögöttük a könyvtár ajtaja, és Sherlock soha nem tudja meg, mit mondott akkor a mostohaapjuk Mycroftnak, de aznap éjjel hiába nyomja le a kilincset a bátyja szobájának ajtaján, az zárva van.

Másnap nem kér magyarázatot, csak csendben duzzog, ám amikor Mycroft előveszi a sakktáblát a szokásos délutáni partijukhoz, becsapja a könyvét, és felvonul a szobájába. Fekszik az ágyon, mereven nézi a kilincset, és amikor az megmozdul, kikiabál:

-     Hagyj békén, Mycroft.

Mycroft nem zavartatja magát az öccse tiltakozásától (ekkorra tehető a kezdete ennek a bosszantó szokásának, állapítja meg évekkel később visszatekintve Sherlock). Belép a szobába. A kezében egy sötétkék papírba csomagolt négyszögletű valami – könyv, egyértelműen.

-     Sherlock.

-     Azt mondtam, hagyj békén, süket vagy?

-     Tudom, hogy haragszol.

-     Kizártál. Visszajöttél, csak azért, hogy megmutathasd, nincs szükséged rám.

-     Ne beszélj butaságokat – mondja, és leül az ágy szélére. Megborzolja Sherlock hosszú, rakoncátlan fekete fürtjeit.

-     Megnőtt a hajad.

-     Nem hagyom, hogy levágják. Nem bízom bennük – húzza fel az orrát az öccse.

-     Akarod, hogy holnap levágjam neked?

Sherlock beharapja az alsó ajkát, megint küzd magával, még túl őszinte, túl fiatal, túl simulékony ahhoz, hogy sokáig haragudni tudjon, de már restelli, amiért nem tud. Elvörösödik, ahogy lassan rábólint Mycroft felajánlására.

-     Az nagyon jó lenne – dünnyögi az orra alatt.

Mycroft egy megkönnyebbült sóhajt ereszt ki, átkarolja az öccsét, és az ágy szélére teszi a kék csomagot.

-     Milyen könyv ez? – kérdezi gyanakodva Sherlock.

-     Mesekönyv. Karácsonyra vettem neked, de nem tudtam várni holnapig.

-     Nem szeretem a mesekönyveket – háborodik fel.

-     Tudom. De ez tetszeni fog.

Sherlock kinyújtja érte a kezét, és visszaadja a bátyjának.

-     Felolvasod?

Mycroft lefejti a sötétkék selyempapírt a könyvről, gombóccá gyűri, és laza mozdulattal a papírkosárba hajítja. Sherlock hosszasan fészkelődik az ágyon, míg megtalálja a legkényelmesebb pózt: a fejét a bátyja ölében nyugtatva, térdeit felhúzva várja a felolvasást. Mycroft megköszörüli a torkát.

„Minden gyerek felnő, kivéve egyet…”*

~7~

(álmomban két fecske szabálytalan röppályája voltunk a villámok tördelte égbolton csupa keresés kutatás zavart mámoros szabadság egymást keresztező eliramodás mígnem az egyik fecske villámsújtottan hullott alá az égből és a füvön én feküdtem véres tollpihéket köhögve fel)

~8~

Egyszer csak a teste is zajos lesz: éppen olyan hirtelen és váratlanul történik, ahogyan annak idején elárasztották a hangok a gondolatait. Megmagyarázhatatlan bizsergések és elgyengülések járnak kényük-kedvük szerint ki-be rajta. Ha eddig oda nem illőnek érezte magát az iskolában, hát most még inkább kívülálló lesz. A többiek mintha élveznék, ami velük történik akaratuk ellenére, mintha nem lennének megrettenve a másik, új arctól, ami visszanéz rájuk a tükörből. Ő elszörnyedve nézi a borzasztóan hosszú kezeit és lábait.

Szerencsétlenségére Mycroft ekkor kezd el az egyetem utolsó éve mellett a kormánynak dolgozni, Londonban él, legénylakásban, önálló és független, és szívszorítóan tökéletes, amikor hazalátogat tavasszal. Huszonhárom éves: már sejteni lehet mindazt a hatalmat, ami a kezében összpontosul majd egyszer, abban a kézben, amiben most esernyőt tart, a tenyere ráfonódik a hajlított keményfa nyélre, az ujján az apjuk, az igazi apjuk jegygyűrűje.

Mycroftnak elég csak ránézni, és máris hátrál egy lépést, hátrébb löki a leplezetlen sóvárgás, ami az öccse tekintetéből süt. Mögöttük feszülten nevetgél az anyjuk és a mostohaapjuk, nagyot nőtt, mióta nem láttad, igaz?

Sherlockot bántja ez a plusz egy lépésnyi távolság, már biztos benne, hogy valami nincs rendben vele, de nem érti, mi az, csak azt tudja, igen, ebben a pillanatban teljesen biztosan tudja, hogy Mycroft megszüntethetné a zajt, ahogy mindig is tette. Sherlock szeretné visszahúzni őt, közelebb, de a másik három ember viselkedése óvatosságra inti, miközben azon gondolkozik, mi lehet a baj, melyik az a része, ami ellöki tőle Mycroftot, mert akkor ezt a részt el kell távolítania, ki kell metszenie magából örökre.

Csakhogy nem tudja feldarabolni ezt magát, jut az elkerülhetetlen következtetésre. Nem tudja feldarabolni ezt a hatalmas erőt, ami túlnő rajta, hisz ő maga az, ami túlburjánzik a dolgokon, korlátokon, fogalmakon, még a sejthártyák gondolata is megrémiszti, ez a nett felosztottság, az örökítő anyag takaros kis rekeszekbe rendezve.

Mycroftot ellenben nem zavarja a felosztottság, ő el tudja választani a dolgokat, nem feszíti az a kínzó érzés, hogy minden egy és következtetésképpen minden ő maga, ahogy Sherlockot.

Ahogy nézi a zakója alól elővillanó patyolatfehér mandzsettát, ami vakító keretbe foglalja a finom csuklót, az addig formátlan zaj elkezd alakot ölteni, és Sherlock arca felderül, mint amikor az ember megtalál rég elveszettnek hitt, de soha el nem feledett kedves tárgyat.

Aznap éjjel fekszik a megbontatlan ágyán, élvezi, ahogy a gerince hosszú vájatot ír a gondosan elrendezett ágytakaróba. A bátyja még nem érti, de meg kell értenie, meg fogja érteni, dönti el magában.

Hamarosan meg fogja érteni.

~9~

„Ha behunyod a szemed, és elég szerencsés vagy, időnként megpillanthatsz egy halvány színekben játszó, alaktalan ködöt a sötétségben lebegve; ha ezután még szorosabban összezárod a szemhéjaid, a köd elkezd alakot ölteni, és a színek olyan élénkké válnak, hogy még egy kis szorítástól rögtön lángra kapnának.”*

~10~

Sherlock már jóval azelőtt hallja, ahogyan a Ford befordul a ház elé, hogy az anyja felderülő arccal elkiáltaná magát: Megjött Mycroft!  Nem mozdul, bár innentől kezdve egyáltalán nem tud a kezében tartott könyvre koncentrálni. Fegyelmezi magát egészen addig a pillanatig, másfél perccel később, amikor az anyja valóban felkiált. (Megjött Mycroft, nyilvánvalóan.)

Ekkor lassan becsukja a könyvet, és tíz másodperccel azután – lehunyt szemmel számolja-, hogy a szülei elhagyják a szobát, megengedi magának, hogy ő is lemenjen üdvözölni a bátyját. Kimért, higgadt léptekkel rója a lépcsőfokokat (huszonhárom darab), nem gyorsít fel, és főként, nem rohan.

Mycroft felnéz rá, ahogy kiszabadul az anyai satu-ölelésből. Sherlock ekkor felhasznál a magának előre kiszabott hatvan másodpercből pontosan három másodpercnyi szemkontaktust, majd ismét az ajtó melletti ingaórára irányítja a tekintetét. A koreográfiát mesteri precizitással hajtja végre. Leszámítva az egyre növekvő gombócot a torkában és a gyomra remegését, amikor végül leér a hallba, és hagyja, hogy a bátyja átölelje – négy másodpercig -, csak mert anya csalódott lenne, ha nyíltan ellenségesen viselkedne Mycrofttal.

Pedig nagyon szeretne, főleg azután, hogy a bátyja a válla rejtekében a fülébe súgja, látom, még mindig nem tetted túl magad rajta.

Igen, szeretne ellenséges lenni vele, hovatovább szeretné megütni, vagy legalább az arcába vágni, hogy nem az ő hibája hogy Mycroft ostoba, és hogy soha, soha nem fogja túltenni magát, és Mycroft egy kiállhatatlan idióta.

Nem, soha nem fogja túltenni magát azon az estén, és azon a kioktató, leereszkedő hangnemen, ahogyan közölte vele – mintha jobban ismerné az ő, Sherlock érzéseit saját magánál -, hogy ez az egész nem több egészségtelen és éretlen (!) rajongásnál, amit ha nem fojt el magában sürgősen, akkor egy életre tönkreteheti vele nem csak a kettőjük kapcsolatát, hanem az esélyeit is egy normális, felnőtt életre. Mintha csak egy rohadt pszichológiakönyvből olvasta volna fel: mintha nem is a saját szavai lettek volna.(De hát mit várt, ő volt az ostoba, miért számított Mycrofttól emberi reakcióra egyáltalán?)

Soha nem fogja túltenni magát azon, ahogy ott állt, megalázva, lebámulva a mezítelen lábfejére Mycroft szobájában, miközben hideg veríték áztatta át a pizsamáját.

(A labda végigpattog a lépcsőfokokon, tumm tumm tumm de senki nem fogja meg. Gazdátlanul gurul tovább.)

A legmegalázóbb volt megfordulni és visszamenni a saját szobájába; befeküdni a hideg, ropogósra vasalt ágyneműk közé, amelyek Mycrofthoz hasonlóan teljesen érzéketlenek az iránt a feszítő vágy iránt, amit egy életre kapott, de most még tizenhét évébe van belesűrítve, és ki akar pattanni, mint a túl kicsire összenyomott rugó.

Szétfeszíti a testét, ahogy az ágynemű dörzsöli, ahogy dobálja magát fájdalmában.  Mikor már alig tudja csendben elviselni a kínt, (és a szégyent, ó a szégyen a leborzasztóbb) egy utolsó, reménytelen mozdulattal elvágja magától ezt a vágyat. Elvágja, hogy létezni tudjon. Lélegezni.

Nézi, ahogy ellebeg, és megkönnyebbül.

Újonnan tanult érzéketlensége mindaddig tökéletesen működik, amíg távol van Mycrofttól.

Azonban ma ez nem egy ilyen este lesz, ma, amikor Mycroft hazajött az ünnepekre. Ma, amikor körbeülik a vacsoraasztalt, és előkerülnek a szokásos témák, az ezerszer megválaszolt és ezeregyedszerre is feltett kérdések (erről szól a család, gondolja Sherlock, és végtelenül unja), mivanazegyetemen, miértnemhívszgyakrabban, vanvalakid, miértnincs, mikorlesz.

-     Nem hevert ki egy csalódást – kotyog közbe a bátyja, és Sherlock ereiben elhűl a vér. Ennyire érzéketlen lenne, tényleg?

-     Hallgass, Mycroft!

-     Ó, szegénykém – veszi elő anyaian együttérző arcát (hamis, hamis, a régi színjáték, lila ujjnyomok a csuklóján) az anyjuk. - Minél előbb túllépsz rajta, annál előbb örvendeztethetsz meg egy csinos vacsoravendéggel.

-     Hallgass anyára, Sherlock. Senki sem méltó rá, hogy ilyen bús képet vágj miatta – áll Mycroft is az ellenség oldalára. (Akár fel is kaphatná a finoman recézett ezüstkést a tányérja mellől, és belevághatná a hátába, ezzel az erővel.)

-     Ebben talán igazad van – mondja, és ledobja a szalvétát az asztalra. (Nyolc lépés az ajtóig.)

A terasz jeges, a lépcsőt megint betemette a délután megindult hóesés. Nem bajlódik azzal, hogy lesöpörje a legfelső lépcsőfokot, mielőtt leroskad rá. Élvezi a fájdalmas, metsző hideget. Lassan elzsibbasztja. Talán tíz perce ülhet ott, mikor nyílik a teraszajtó. Nem kell hátranéznie, hogy megismerje a nyugodt, puha lépteket.

-     Gyere be, Sherlock.

-     Nem mulattál még eleget a rovásomra? Sajnálom, Mycroft, mára be kell érned ennyivel. Azért ne aggódj: biztos vagyok benne, hogy számtalan alkalmad lesz még belém rúgni - szól hátra, és megveti magát, amiért remeg a hangja.

Egy ijedt, hirtelen beszívott lélegzetvétel jelzi, hogy a bátyja meglepődött. Sherlock igyekszik elpislogni a szemébe gyűlő könnycseppeket. Zavarba ejtő. Az utolsó dolog, amit mutatni akar Mycroftnak, az a sebezhetősége. Igazságtalan, hogy semmit nem tud eltitkolni előle, és pont ő az, aki a legnagyobbat tud ütni rajta. Undorítóan kiszolgáltatott.

-     Én… ne haragudj. Nem volt tapintatos dolog tőlem.  - Egy meleg, biztos kéz landol a vállán. Megszorítja. - Gyere vissza a házba, kérlek. Meg fogsz fázni.

A fagy éget, gondolja Sherlock, és lerázza magáról a kezet. Mycroft hidegsége a testvéri aggodalom képmutató álarcát ölti. (A fagy őszintébb, gondolja még hozzá Sherlock.)

-     Ne csinálj úgy, mintha érdekelne.

A bátyja reakciója megdöbbenti: Mycroft leül mellé a lépcsőre, és magához húzza őt. Sherlock mélyen belélegzi a cserzett bőr, a drága, finom arcszesz és a nyers selyem illatát. Egyszerre élvezi és tölti el fájdalommal a testvéri érintés: élvezi, mert érintés, és fáj, mert testvéri.

Mégis, tudja, hogy ebből az emlékből fog élni a következő hónapokban, a végeláthatatlanul unalmas előadások, a csoporttársai ostoba és megalázó heccelődései, az egyedül töltött hétvégék alatt elég lesz majd csak visszaidéznie ezt az illatot, hogy megvédje mindentől.

(De csakugyan elég lesz vajon?)

Belefúrja az arcát Mycroft vállába.

-     Miért nem hiszel nekem? – kérdezi fojtottan.

-     Tizennyolc éves vagy. Azt sem tudod, mit akarsz.

-     De igen! Téged, csak téged… mindig csak téged.

-     Elég, Sherlock! – suttogja Mycroft őszinte ijedtséggel a hangjában, és elhúzódik.

Sherlock nem tud felnézni, mert ekkor már folynak a könnyei, így lesüti a szemeit, és zavartan elfordítja a fejét.

-     Ez nem fog megtörténni. Nem történhet meg – mondja még mindig suttogva, de elszántan Mycroft.

Sherlocknak csendben rázkódnak a vállai.

Mycroft ökölbe szorítja a kezét. Belevájja tökéletesen manikűrözött körmeit a saját tenyerébe, és vesz egy mély levegőt. Maga köré rendezi huszonöt éve minden bölcsességét. Aztán visszahúzza Sherlockot gyengéden az ölelésébe.

Ülnek a lépcsőn összeborulva, és Mycroft puszikat nyom Sherlock feje búbjára, utoljára talán akkor csinálta ezt, mikor az öccse hat éves volt, és kontrollálhatatlan kíváncsiságában véletlenül eltörte a kanárija nyakát (hiszen Sherlock nem tehet róla, hogy sosem látja a szakadékot, ami a korláton túl tátong). Közben halkan duruzsol neki, majd könnyebb lesz, el fog múlni, idővel elmúlik, meglátod, kérlek, hagyd, hogy megtartsam magunkat, különben tönkretesz minket, túl veszélyes, nem engedhetem meg, amikor ekkora terveim vannak, kérlek, duruzsolja.

Sherlock tudja, hogy Mycroftnak igaza van, mert mindig igaza van, mert ő az okosabb, a tapasztaltabb, a nagyobb, és összezavarja, hogy egyszerre azt is biztosan tudja, hogy Mycroft téved, mert ő ebbe belehal, és hogy magyarázhatná ezt el Mycroftnak, hogy magyarázhatná el azt a sötét elhatározást, amit, úgy tűnik, a lelke nélküle hoz meg, azt a nyirkos feketeséget, ahová leereszkedik, és a félelmet és a magányt, mindez hogy magyarázhatná el neki?

(És ha neki nem, hát kinek?)

Ahogy feltápászkodnak a jeges lépcsőről, Sherlock nézi Mycroft arcát, nézi a száját, a pengevékony ajkakat, és közben arra gondol, hogyha nem ezek a szigorú, mindig ellenőrzött ajkak, akkor senkié.

A lelkére messzire hangzó dübörgéssel zárul rá a hatalmas vaskapu.

~11~

Nem tudnak sem közelebb kerülni, sem teljesen eltávolodni egymástól. A kettőjük közti távolság ekkoriban áll be a legfájdalmasabb állandó értékre.

Sherlock stratégiai megfontoltsággal választja meg a helyeket, ahol túladagolja magát. Mindig időben beviszik a kórházba, és a zsebében talált iratok alapján felhívják Mycroftot. 

Mycroft jön. Aztán kezdődik előröl.

Sherlock túladagolja magát.

Felhívják Mycroftot.

Mycroft jön.

Sherlock túladagolja magát.

Felhívják Mycroftot.

Mycroft jön.

Sherlock tőle szokatlan módon nem tudja megunni. Úgy érzi, végre minden a helyére kerül. Mycroft sosem kérdez rá.  Sherlock azért mégis válaszol neki:

-     Tudod, miért.

~12~

„Elképzelni sem lehetett gyönyörűbb látványt, de senki nem volt ott, hogy szemtanúja legyen, kivéve egy fiút, aki az ablakon bámult befelé. Megszámlálhatatlan olyan örömöt élt át, amiben más gyerekeknek soha nem lehetett része, de az ablak túloldalán mégsem tudta levenni a szemét arról az egyről, amiből ő mindörökre ki volt rekesztve.” *

~13~

A Bentley fenyegető, fekete szellemként suhan végig a terebélyes fákkal szegélyezett bekötőúton. Sherlock önkívületben látja magukat felülről, a kocsinak nincs teteje, látja elől a sofőrt, és hátul a széles, süppedős bőrülésen magukat, ahogy szótlanul ülnek egymással szemben. Mycroft összeszedett, makulátlan megjelenése groteszk ellenpont az ő szétzilált külsejének, könnyen ellibbenő tudatának. Úgy érzi, most ez a felülről látott jelenet megérteti vele: mindig így volt. Hogy nem vette eddig észre? A bátyja higgadt egykedvűséggel figyeli, ahogy ő széthullik. Nem segít. Meg sem rezzen. Kényelmesen hátradől a pazar bőrfotelben, körülötte a Társadalmilag és Erkölcsileg Helyes magatartás öntelt fölénye, és figyel. Soha nem fog tudni áttörni rajta, érti meg ekkor.

Suhan az autó, a kilométerek, lassan megérkeznek a klinikára.

 Ahogy megállnak, hirtelen visszazuhan a saját testébe: kellemetlen, fájdalmas visszatérés. Összerándul. 

Kinyitja a szemét, hunyorog. Mycroft arca.

-     Örülök, hogy végre itt vagy köztünk.

-     Fogd be – nyögi. A szájának egészen fura a textúrája, mintha kiszáradt szivacs lenne a nyelve és a szájpadlása.

-     Végre beláthatnád, hogy ideje olyan módot találnod a megbüntetésemre, amellyel nem ártasz magadnak is.

Erőtlenül megrázza a fejét, miközben a ruhaujjába törli a száját.

-     Miért ez a csökönyös ragaszkodás egy olyan játszmához, amelyikben nincs nyertes forgatókönyv?

Sherlock ajka ijesztő, bágyadt vigyorra húzódik.

-     Nem akarod megérteni, igaz?

-     Én? Én nem akarom megérteni, Sherlock? Nem én viselkedem úgy, mint egy fafejű kölyök, akit csak az érdekel, hogy megkapja, amit akar, de a következmények már hidegen hagyják.

-     Mindig elfelejtem, hogy te vagy Nagy-Britannia lelkiismerete.

-     Sherlock, én… - teszi fáradtan az öccse térdére a tenyerét Mycroft. Megtörtnek látszik. Sherlockot ez elégedettséggel tölti el, és gúnyos fintorral rázza le a kezet magáról.

-     Spórold meg a magyarázkodást, Mycroft.  – Ezzel kinyitja az ajtót, és nem minden nehézség nélkül, de a maradék méltóságát összekaparva felemelkedik az ülésről. Mycroft az esernyőjét keresztbe tartja az ajtó előtt.

-     Bekísérlek.

-     Semmi szükség rá. Egyedül is betalálok.

-     Nem raklak csak így ki a kapu előtt.

Minden erejét összeszedve félrelöki az esernyőt, és a lendülettől majdnem ki is esik az ajtón. Elfehéredő ujjakkal kapaszkodik a karfába, hogy megtartsa magát. Ahogy felegyenesedik, visszanéz a bátyjára. Lenéz rá.

A vékony száj az elmúlt néhány hónapban tovább élesedett, a szürke szemekből sugárzó öntelt fontosságtudat pedig végképp áthatolhatatlan betonfalat emelt az egykori kíváncsi, élénk fény elé.

- Sajnállak, Mycroft. Nézz magadra. Olyan hatalmasnak és fedhetetlennek látszol. Ki hinné, hogy rettegsz. 

 

~14~

(álmomban az égen átcikázó villám voltam lesújtottam minden kézre amely valaha érintett téged  égett hús szagát éreztem és gurgulázó kacagás kísérte vakító fényemet vajon tudod-e hogy mindegyikről tudok muszáj tisztában lenned vele és nem érdekel mégsem ahogy árulkodik a hajtás a mandzsettádon az arany gomb tizenöt fokos elfordulása az alaphelyzethez képest a tincs a homlokod felett ami világgá kiabálja hogy hozzád nyúltak és nem én voltam egy elektromos kisülés testetlen fényjelenség csupán bár el tudnálak pusztítani téged is mikor elvillanok)

~15~

John. Le kell szögeznünk, hogy mindketten nagy reményeket fektettek Johnba. Az egyetlen ember, akit Mycroftot leszámítva Sherlock valaha is közel engedett magához. 

John volt Sherlock egyetlen lehetősége, hogy ő is elhagyja Mycroftot; hogy éreztesse vele, milyen hátrahagyottnak lenni. Ha Johnnal jól alakulnak a dolgok, talán…

De nem alakultak jól.

Sherlock sokat gondolkozik majd, halálának három éve alatt, hogy Mycroft tudatában volt-e a saját féltékenységének, és annak, hogy ez őt mennyiben motiválta a kezdeti lépések megtételében. Nem, mintha nem vonzódott volna Johnhoz, ó, nagyon is vonzódott hozzá. És látszólag Mycroft is szívből örült nekik.

Azonban ott voltak a pillanatok.

A pillanatok, amikor egymásra néznek, John zavart, fonalat vesztett tekintetétől kísérve, és befejezik a másik helyett a mondatot.

A pillanatok, amikor Sherlock John vállára teszi a kezét, és Mycroft hirtelen erősebben szorítja az esernyője nyelét.

A pillanatok, amikor Sherlock szeretne felpattanni a fotelből, köntösben végigrohanni London zsúfolt utcáin a bátyja belgráviai lakásáig, megkérdezni, hogy tényleg ér-e ennyit az a széles íróasztal, ami mögül irányítja a fél világot (és amire elcserélte őt).

Mindezek a pillanatok persze elmúlnak: gyorsan, nyom nélkül fojtja el őket John házias neszezése a lakásban.

Ez a neszezés hatékonynak bizonyul a Sherlockot időnként még mindig kínzó zaj elnyomásában is. Sherlock nem érti, hisz annyira finom, szinte bocsánatkérő hangok, amik John körül rezegnek. Mégis működnek.

Csak egyszer mondanak csődöt, igaz, épp akkor, amikor Sherlocknak a legnagyobb szüksége lenne rájuk: ahogyan ott áll John hálószobájának ajtajában. A keze már a kilincsen, amikor lenéz. Meglátja a meztelen lábfejét, és egyszer csak eszébe jut a másik ajtó, akkor, a hangja (Őrültség, mégis mit képzelsz?), az elutasítás, és a szégyen, a szégyen ami a legszörnyűbb, és ő kínzóan meztelen a hidegen bíráló üvegszemek tükrében. (Menj vissza a szobádba, Sherlock.) Az elárult odaadás magába forduló gyötrelme, még mindig iszonyúan fáj, Mycroft, nem élné túl még egyszer.

Érthetetlen reakció a testétől: összeszorul a tüdeje, nem kap levegőt, nincs levegő, ki kell jutnom, lerohan a lépcsőn, és a kabátját felkapva kiesik az utcára. Órákon keresztül bolyong. Hajnal felé, egy padon alszik el. Mikor felébred, nem lepődik meg, hogy ott ül mellette.

-     Ezen a környéken nem a legbiztonságosabb egy padon tölteni az éjszakát.

-     El fogom veszíteni.

-     Biztosan tehetünk valamit az ügyben. Egy megfelelő ajánlattal talán…

-     Lefizeted, hogy maradjon a szerencsétlen szociopata öcséddel? Ez még tőled is különösen gusztustalan, Mycroft.

*

Abban a pillanatban, amikor az akadály elé érve elrugaszkodik a talajtól, már tudja, hogy nem lesz képes átugrani a lécet. Az ütés erejét azelőtt érezi a térdén, hogy elkaszálná lábaival az akadályt. A salak lenyúzza a bőrt a térdéről és az alkarjáról, ahogy elvágódik.

Mycroft a lelátón ül, és figyel.

Sherlock kilenc éves.

*

John Watson május végén, egy szombati napon lép frigyre Mary Morstannal.

 Az esküvő utáni estén, amikor az ifjú pár már egy órája felszállt a Párizsba tartó gépre, a jól ismert fekete autó áll meg a Baker Street 221b előtt. Sherlock a behúzott sötétítőfüggöny szélét markolva figyeli, ahogy Mycroft odalép a bejárati ajtó elé, aztán sokáig hallgatja a dörömbölést, de nem nyit ajtót.

 Mycroft meglepően kitartó, ám idővel feladja, és a zakóját frusztráltan lesimítva visszaül az autóba.

Sherlock sms-t pötyög.

Ez lenne a „normális élet”, amire mindig hivatkoztál?  SH

Nem jön válasz, de nem is számított rá. Azért elküld még egyet, az éjszaka közepén, amikor az önsajnálat hullámai végleg átcsapnak a feje felett.

 Sosem mondtad, hogy azért, mert nem akarod. SH

Talán gyáva vagyok, de hazug nem, Sherlock. MH

~16~

A halál egy nagy kaland,* gondolja, és könnyedén lelép a Barts tetejéről.

*

Egy évvel később, Montpellierben, borotválkozás közben felfedezi az első ősz hajszálát. Egy manikűrollóval precíz mozdulattal elmetszi a tövénél. Borítékba teszi, és elküldi neki.

~17~

Mycroft rendíthetetlen nyugalma sosem volt még ennyire áttetsző. A szürke öltöny most törékeny, foszladozó celofánréteg. Lehámlanak róluk a hazugságok, a játszmák, ahogyan itt állnak, megint a Baker Street-i lakásban, amit Mycroft három évig őrzött neki, minden ugyanott van, a hegedűje a mellé helyezett vonóval, mintha csak az imént zengett volna el az utolsó hang, az üres teáscsésze, amiből aznap reggel ivott, mielőtt elindult meghalni: pont úgy áll a dohányzóasztalon, ahogyan letette.

Nézi az egykorvolt életének gondosan bebalzsamozott maradványait, aztán ránéz a bátyjára, és döbbenten ébred rá, hogy még most sem tudja teljes szívből utálni. Nem tudja utálni, amiért ugyanazt tette vele, amit a lakással, a tárgyaival: megőrizte egy már nem létező formában, bebalzsamozta őt tudni vágyó, önző és éhes kamaszként, hogy ne kelljen szembenéznie a saját lelkiismeretével. (Mert az önzés, úgy tűnik, alapvetően Holmes-vonás.)

Nem tudja utálni: hogy is utálhatna valakit, akin ilyen léleknyomorító imádattal csüng? Akinek a neve volt az első szó, amit valaha kiejtett a száján? 

Akit szeret minden megnevezhető és megnevezhetetlen módon.

(A szavaim felfeslenek, és csak Te maradsz, örökké.)  

-     Sosem fog elmúlni, Mycroft – mondja halkan, de teljes bizonyossággal: maga is csak most szembesül, ahogy kimondja, ennek az egyszerű igazságnak a mindent porrá zúzó súlyával.

-     Tudom – nyel nehezen Mycroft. – Mindig is tudtam.

Először el sem hiszi, amit hall, de aztán látva a reményvesztett belenyugvást a bátyja arcán, kénytelen elfogadni. És ekkor üvölteni szeretne vele, szeretné megpofozni: fél perc alatt visszafiatalodott és olyan dühös daccal haragszik rá, mint amikor karácsony napján átölelte az anyjuk szeme előtt, és épp olyan dühös daccal vágyik is rá. Semmi sem változott, csak az ősz hajszálainak száma.

Mycroft láthatja a közelgő vihart a szemében, mert odalép, és ahogy Sherlock durcásan leszegi a fejét, finom, de biztos kézzel felemeli az állát, a szemébe néz, bocsáss meg ezért, mondja, és Sherlocknak nincs ideje elgondolkozni, hogy azért, amit tett, vagy amit tenni készül, mert ekkor Mycroft megcsókolja.

Húsz évet várt erre a csókra, amit most túlkoros ajkai ügyetlenül és sikertelenül próbálnak az irányításuk alá vonni. Félrecsúszik, Mycroft állát csókolja, végig az állcsontját, fegyelmezetlen, önálló létre kelt felfedezés. Egy kiskamasz esetlensége, de Sherlock nem bánja, mert nem tudja, mert fogalma sincs, hogy milyennek kéne lennie egy felnőtt férfi csókjának, mert egyetlen megtagadott érintés megfagyasztotta a lelkét azon az éjszakán valamikor két évtizeddel ezelőtt.

(Valószínűleg akkor sem bánná, ha megtudná, hogy Mycroftnak összeszorul a torka az öccse mohó, ügyetlen mozdulataitól - és egy kicsit talán a szánalomtól is -, hogy a könnyeit nyeldesi, de megacélozza magát, mert ő az erősebb, az idősebb, a tapasztaltabb. A nagyobb.)

Ahogyan megjósolható volt, Sherlock végül kifogy a szuszból, és ahogy levegőért kap, rádöbben: nem tudja, hogyan tovább. Nem látja az utat, és akárhogy erőlteti a szemét, csak még jobban szétcsúsznak a dolgok, nem lát mást, csak a saját meztelen lábát, és a szégyent, Mycroft hangja, de nem most, nem itt, és John értetlen arca, (Menj vissza a szobádba, Sherlock), a kamerák hideg üvegszeme, szégyen és elutasítás. Nem akarom, nem akarok sebezhető lenni, annyira fájt, Mycroft, nem bírom, kérlek, nem bírom, hogy mindig meztelen vagyok a szemeid előtt.

Kitartja maga előtt a kezeit, lenéz rájuk, megparancsolja nekik, hogy érintsék meg Mycroft vállát, de azok nem engedelmeskednek, és Sherlock végképp nem érti, mert akarja, mindennél jobban, annyira akarja, hogy a feszültség, a hosszú-hosszú várakozás feszültsége szétfeszíti, és mégis, mégis görcsbe dermednek kezei félúton a másik felé. Úgy néz rájuk, félig hitetlenül, félig elszörnyedve, mint aki hirtelen gaz árulással szembesül.

-     Szánalmas, igaz? – nevet, szeretne nevetni, mintha ez valami rajta kívül álló ok, valami vicces baleset lenne csupán, és neki egyáltalában nincs is köze hozzá: nem is az övéi ezek az áruló kezek, hát nyugodtan nevethet rajtuk. Ám csak valami törött, elcsukló hang jön ki a torkán. Ugyanaz a hideg veríték gyöngyözik a homlokán, tizenhat éves megint, mindig, örökké, és fekszik az ágyában, reszketve, egyedül.

A különbség csak az, hogy időközben minden megváltozott, hiszen eltelt azóta húsz év: a vaskapu, amit magára zárt, az idő múlásával berozsdásodott, megvetemedett, és Sherlock hiába szűköl mögötte, hiába kaparja véresre a körmeit, nem tud többé kijutni rajta.

De Mycroft már itt van vele, és elkapja, ahogy a lábai felmondják a szolgálatot hirtelen; lefekteti a kanapéra, letérdel mellé, a keze a kezén, az anyajegyek a kézfejükön milliméterre pontos másolatok.

Ennek a két szimmetrikus pontnak a képe lassan elcsendesíti a zajt, és Sherlock egyszer csak megint tud lélegezni, igaz, szaggatottan és el-elszoruló torokkal, de lélegzik, hallja Mycroft hangját is, ugyanazt ismételgeti, bocsáss meg, és Sherlock még mindig nem tudja, miért kér bocsánatot a bátyja; egy sejtelem egy másik test melegéről, ami elérhetetlenül távoli, egyre távolodik, milyen lenne, milyen lett volna, egy visszhang, ami semmivé halkulva elszökik a hegyek között, egy vízbe ejtett pénzérme, ahogyan spirálisan halad a mélység felé, mígnem elnyeli az áthatolhatatlan sötétség, bocsáss meg, bocsáss meg.

Ahogyan ismét kinyitja a szemét, Mycroft elgyötört arca hajol fölé.

-     Sosem akartalak bántani, Sherlock.

-     Tudom. Ez benne a legrosszabb.

~Epilógus~

Három nap van karácsonyig. Az Oxford Streeten a vásárlók áradata egyik üzlettől a másikig tartó folyamatos, színes hömpölygés.

Egy utcával beljebb, a kis, exkluzív üzlethelyiségben azonban csak egyetlen férfi áll az üvegajtónál, és nézi, ahogy megindulnak a hópelyhek azzal a szándékkal, hogy karácsonyra hatalmuk alá vonják a várost. 

A férfi gyerekkora karácsonyait egy szicíliai faluban töltötte, és több évtizeddel később sem tudta megszokni a latyakos, hideg angol ünnepeket. Sőt, ahogy múlik az idő, a gyenge napfénytől simogatott dél-olasz tengerpart langyos kövei, a téli némaságba burkolózó mandarinligetek egyre makacsabb élénkséggel kísértik.

 

Az üzletének kirakatüvegében meglátja őszes tükörképét, és arra gondol, hogy miután már megvalósította összes álmát, ami egykor elhívta erre a másik, esősebb, idegen szigetre, talán ideje lenne hazatérnie.

Melankolikus merengéséből, amely a karácsony előtti hajrá lélegzetnyi szünetében tört rá megmagyarázhatatlanul, végül egy fekete Bentley szakítja ki, ami nagy lendülettel érkezve leparkol a bejárat előtt a vevőknek fenntartott helyen. Nem lepődik meg a hatalmas kormányzati autó látványán: az ügyfélköre, amit hosszú évek alatt gondosan épített ki, hozzászoktatta a drámai belépőkhöz, és egyébként is, túl sokat látott már ahhoz, hogy bármin meglepődjön. Abban az időben tanulta édesapjától a szabászmesterséget, amikor a jó szabó az úriember legfőbb bizalmasa, pszichológusa és tanácsadója is volt egyben. Nem lepődik meg és nem kíváncsiskodik: szakmájának vastörvényei ezek, amelyek kétség kívül nagy részben hozzájárultak sikerességéhez a londoni elit körében. 

Két férfi száll ki az autóból. Az egyikük – Mr. Holmes, segít neki gyorsan a csalhatatlan névmemóriája – már többször járt nála (most is az a könnyű selyemsál van a kabátjára vetve, amit az üzletben vásárolt), a másik, valamivel fiatalabb férfi azonban teljesen ismeretlen számára. Magas és vékony alakját még jobban megnyújtja a jól szabott kabátja. A hópelyhek, amik megtelepszenek a sötét haján a bejáratig vezető néhány lépésnyi idő alatt, alig pár árnyalatnyival fehérebbek az arcánál. Mr. Holmes, mint mindig, kifogástalan eleganciával van felöltözve, körülötte a hatalom hidegrázós nyugalma, és ahogy ő kedélyesen kinyitja előttük az ajtót, hirtelen az az érzése támad, hogy az apokalipszis két angyala lépett be éppen a luxus férfiholmikat áruló kis üzletbe.

-     Signor Castelletti. Egy jó ideje nem volt már szerencsénk – viszonozza a szívélyességét Mr. Holmes.

-     Valóban, Signore. Miben segíthetek ezúttal?

-     Csak egy kis karácsony előtti bevásárlás. Elutazunk az ünnepekre.

A másik férfi a csevegésük közben idegesen körbejár az üzletben, végül megáll a tökéletes négyszögekre hajtogatott sálakkal megpakolt polc előtt. Lehetetlenül hosszú mutatóujjával végigsimít a kasmírhalmon. Signor Castelletti szeme ekkor Mr. Holmes kezére téved, és a hasonlóság felfedezése után igyekszik nem észrevenni a hidegfehér izzóként felvillanó fényt a tekintetében, ahogy odalép a másik mögé. Valamit mond neki halkan, majd egyik tenyerével a vállára támaszkodva átnyúl felette, és kihúz a kupac közepéből egy szilvakék darabot.

-     Hasonló ahhoz, amit elvesztettél.

(Nem vesztette el, hanem otthagyta Johnék lakásán, és ezt Mycroft is nagyon jól tudja. Amikor visszament érte, átható Mary-szaga volt, így a sarkon kifordulva undorodva gyűrte bele az első szembejövő kukába. Azóta is hiányzik neki.)

A fiatalabb férfi láthatóan nincs lenyűgözve: unottan vizslatja egy darabig, mígnem Mr. Holmes megelégeli, és elhúzza a kezéből.

-     Gombold ki a kabátod – mondja.

A másik előbb hezitál. Néma szempárbajt vívnak, de vesztésre áll: a keze megindul a kabátgombja felé, és egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust, lassan kifejti egyik gombot a másik után a lyukakból. Mr. Holmes alig észrevehetően elmosolyodik. Széthúzza a melírfekete kabátot, és átlendíti a sálat a hosszú, csupasz nyakon. Takarosan elrendezi, majd le is simítja a hajtást.

(Miközben a sállal babrál, Mycroft próbál lélekben felkészülni az estére, amikor Sherlock majd bekopogtat hozzá és megáll az ajtóban, csak hogy aztán zavartan lenézzen a padlóra, megcsóválja a fejét, és visszamenjen a hálószobájába. Mindezt egyetlen szó nélkül.)

-     Jól áll neked ez a szín – mondja végül, mikor egy lépést hátrálva lusta elégedettséggel szemügyre veszi munkája eredményét. – Kiemeli a szemed – teszi hozzá halkabban.

Signor Castelletti viszont alig hisz a saját szemének, mikor az addig jegesen szigorú tekintetű férfinak a bóktól előbb megrándul a szájszeglete, majd fojtottan kuncogni kezd, ahogyan a fiatal lányok, mikor a tavasz először csalja ki őket a piazzára. Zavarba ejtő kép, mégsem tudja levenni a szemét a két férfiről.

(Mycroft ekkor várni fog egy-két percet, és aztán megteszi: utána megy.)

Mr. Holmes közelebb hajol, és a másik férfi fülébe súg valamit, amin aztán mindketten megint csak mosolyognak maguk között, mintha ketten lennének az egész világon.

(Amikor belép, Sherlock mereven fekszik majd az ágyában, a takaró felhúzva az álláig, a tenyere kívül, felfelé fordítva. A pánikrohamtól kiveri a víz. Mycroft benedvesít egy törölközőt, és letörli a homlokát. Ottmarad vele, az ágy szélén ülve, hallgatja, ahogy a kapkodó, riadt lélegzetvételek visszaállnak a normális ritmusra.)

Mikor kimulatták magukat, Mr. Holmes nekiáll kibontani a sálat.  Ahogy matat a vele, a fiatalabb férfi megfogja a kezét, megállítva a babrálását. Egy pillanatig csak tartja a tenyerén, némán vizsgálva, majd felemeli a szájához, és mintha csak kísérlet lenne, egy csókot nyom rá. Mr. Holmes arca meglepett, előbb kérdőn emeli fel a szemöldökét, de aztán óvatosan elmosolyodik. A sál két végét fogva közelebb húzza magához a másikat, és ajkait a homlokához érintve viszonozza a csókot. Így maradnak, miközben a régi faliórán lassan elketyegnek a másodpercek.

(Vérvörös tenger veszi körbe őket.)

Hirtelen, egyszerre ocsúdnak fel a révületből, és fordulnak Signor Castelletti felé, aki a két rászegezett, szigorú tekintettel szembesülve rögtön a földgolyó túlsó felére kívánja magát. Tisztában vannak vele, hogy látta a jelenetet, és ő pedig tisztában van vele, hogy ez a váratlan elgyengülés részükről olyasvalami, amit egyikőjük sem engedhet meg magának mások előtt. Szavak nélkül, egyetlen szakszerű pillantásával biztosítja őket, hogy a titkukat ő aztán magával viszi a sírba, ha kell.

-     A sálon kívül szolgálhatok még valamivel? – kérdezi a több évtizednyi rutinja.

-     Kesztyű. Szükségem van egy pár új kesztyűre – mondja leereszkedő hangsúllyal Mr. Holmes.

(Nem kék: vérvörös.)

Nem kis megkönnyebbüléssel siet a pult mögé, és az alsó fiókot kihúzva a legfinomabb bőrkesztyűket pakolja ki eléjük. Pár percig még válogatnak, Mr. Holmes több darabot is felpróbál.

 (Időről-időre eljátsszák ezt. Másnap sosem beszélnek róla.)

Végre, miután a kiválasztott sötétszürke kesztyűt kifizetik a sállal együtt, és távozáshoz készülve begombolkoznak, lassan kifújja a levegőt, amit talán még akkor szívott be, amikor kinyitotta a két férfi előtt az ajtót. Az óra épp délután hatot üt.

Hosszan néz utánuk, ahogy kifordulnak az üzletből, majd ösztönös mozdulattal keresztet vet.

 

_________________________________________________________________________________

*Minden megcsillagozott idézet forrása: J. M. Barrie: Pán Péter (A fordítást én követtem el, mert a neten nem találtam hirtelenjében magyarul.)